1. Dokumentum – A pápai cím. A római kanonikus törvény „Corpus Juris Canonici” szakaszában, 1918-ig tartó hatállyal, III. Ince (1198–1216) kijelentette, hogy a római pápa „a földi helytartó nem csupán ember, hanem abszolút Isten is”. E szakasz lábjegyzete megmagyarázza, hogy ez azért van, mert ő Krisztusnak – aki „abszolút Isten és abszolút ember” – a helytartója.
Lásd: Decretales Domini Gregorii Papae IX., 1. köt.; De Translatione Episcoporum, 7. rész, 3. fej; Corpus Juris Canonici (2. lipcsei kiad., 1881), 99. hasáb (Párizs, 1612), 2. köt., Decretales, 205. hasáb.
1582-ban XIII. Gergely pápa kiadta a jogszabályok gyűjteményét a Corpus Juris Canonicit, amely az egyház legfőbb jogi forrásaiból lett összeállítva. Ehhez a következő teljes részek tartoznak:
1. Decretum Gratiani, 1140-ben a Bolognai egyetemen oktató Gratianus szerzetes által lett összegyűjtve.
2. IX. Gergely pápa Uber Extrának nevezett Dekretálija, melyet Raimund von Pennaforte állított össze, és 1234-ben hozták nyilvánosságra római törvénykönyv címen; Gratian utáni egyházjogi határozatokat tartalmaz.
3. VIII. Bonifác pápa Libier Sextus nevezetű törvénykönyve; 1298-ban lett kiadva.
4. V. Kelemen pápa Clementinae-ja, 1314-ben törvénykönyvként kiadva.
5. XXII. János pápa Extravagantes két gyűjteménye, valamint Jean Chappuis-tól az Extravagantes communes, kiadva 1500-ban Párizsban.
1904-ban X. Piusz pápa megbízta a kardinálisok bizottságát, hogy dolgozzák ki az egységes, általános érvényű kódexet, korhű jogi latin nyelven az egyes törvények folyamatos számozásával. Így keletkezett a Codex Juris Canonici, amelyet XV. Benedek hozott nyilvánosságra 1917-ben, és amely 1918 pünkösdjekor lépett életbe.
Az „Úristen a pápa” elnevezés magyarázatát lásd XXII. János pápa: Extravagantes, 14:4 „Declaramus” lábjegyzetében. Az Extravagantes 1584-ből származó antverpeni kiadásában „Dominum Deum Nostrum Papam” (A mi Urunk a pápa) szavak 153. hasábban forulnak elő. Egy 1612-ből származó párizsi kiadásban pedig a 140. hasábban. 1612 óta számos kiadásból kimaradt a „Deum” (Isten) szó.
2. Dokumentum – Csalatkozhatatlanság. A Civilta Cattolica római jezsuita folyóiratban, egy 1869. február 9-én megjelent cikk részletes információkat közölt az I. vatikáni zsinat tanácskozásának tervezett programpontjairól, amelyek között szerepelt többek között a pápai csalatkozhatatlanság dogmájáról való kijelentés is. A cikk erős ellenállást váltott ki mind a zsinat, mind pedig a pápai csalatkozhatatlanság dogmájáról való kijelentés ellen, amelynek az ellenvélemény képviselői szerint beláthatatlan következményei lehetnek. Az ellenállási mozgalom elérte Franciaországot, Németországot, Angliát, Ausztriát és az Amerikai Egyesült Államokat is. A tizenkilenc német püspök közül tizennégyen kérték a pápát, tekintettel az idő rövidségére és az egyházban uralkodó nyugtalanságokra, hogy a pápai csalatkozhatatlanságról való kijelentést törölje a programpontokból. A kérés el lett utasítva. Az első szavazáson a 671 jelenlévő közül 451-en szavaztak mellette, 88-an ellene, 72-en tartózkodtak és 62-en szavaztak a feltételes elfogadás mellett. Tehát a jelenlévők több mint negyede pápai csalatkozhatatlanságról való kijelentés ellen foglalt állást. Az első és a második szavazás között az ellenvélemény tábora minden erőfeszítést megtett azért, hogy a javaslat megbukjon. De mindhiába! A második szavazás előtt egy jelentős számú résztvevő – lelkiismereti okokra hivatkozva – elhagyta a zsinatot. A végleges szavazáskor 533-an szavaztak mellette, 2-en ellene, de ezek is a tanácskozás befejezése előtt, 1870. július l8-án alávetették magukat a többségnek. A csalatkozhatatlanság csak a pápa hivatalával kapcsolatos, nem pedig annak hivatal nélküli személyével.
Algermissen szerint (Confessionskunde, 1950, 221. o.), a pápa a hit dolgaival kapcsolatos döntéseikor ex cathedra, nemcsak hogy hibátlan és tévedhetetlen, de nem is tud tévedni!
A csalatkozhatatlanságról való kijelentés a legfontosabb fejezetekben ekképpen hangzik: „És szintén, a keresztény hit kezdete óta megtartott hagyomány szerint a Megváltó Isten becsületére, a katolikus vallás magasztalására valamint a nemzetek javára, a zsinat beleegyezésével kijelentjük, hogy az Isten által megjelentetett cikkely így hangzik: Ha a római pápa »ex cathedra« kijelentést tesz, azaz ha az összes keresztény pásztorának és tanítójának a hivatalában és az ő legmagasabb apostoli tisztségében a hittételi vagy pedig a szokásokra vonatkozó dolgokban dönt, amelyet az egész egyháznak be kell tartania, az ő isteni állapotára tekintve, amelyet Szent Péterben meg lett neki ígérve, az a csalatkozhatatlanság, amellyel az isteni Megváltó fel akarta fegyverezni az egyházat a tantételekben való végleges döntések idején; ebből kifolyólag a római pápa végleges döntései megváltozhatatlanok.”
Források: Philip Schaff: The Creeds of Christendom with a History and Critical Notes, 2. köt. – itt mind a latin, mind pedig az angol szöveg megtalálható. Összehasonlítás végett a római katolikus állaspont: The Catholic Encyclopedia, 7. köt., 790. o., „Infallibility” címszó; James Cardinal Gibbons: The Faith of Our Fathers, 7. és a 11. fejezet. A dogmával szemben kibontakozó római katolikus ellenállásról lásd: Johann Joseph Ignaz von Döllinger (álneve Janus): The Pope and the Council, New York, Charles Scibner’s Sons, 1869, W. J. Sparrow Simpson: Roman Catholic Opposition to Papal Infallibility, London, John Murray,1909. A protestáns véleményről: George Salmon: Infallibility of Church, London, John Murray, 1914.
3. Dokumentum – A Szentírás betiltása. Az ősegyházban a Szentírás olvasása kívánatos volt. Az egyházatyák egyértelműen a Biblia tanulmányozása mellett álltak ki, mint ahogy ezt a kijelentéseik is tükrözik:
Római Kelemen (100 körül) kijelentette: „Olvasd szorgalmasan a Szentírást, mint a Szentlélek hiteles kijelentéseit!” „Szeretteim, jól ismeritek a szent iratokat, jól megértettétek Isten kijelentéseit, tarsátok azokat észben, hogy alkalom adtán fel tudjátok eleveníteni.”
Polykarposz (155 táján hunyt el), a szmirnai gyülekezet elöljárója: „Meggyőződésem, hogy kiismeritek magatokat a Szentírásban.”
A karthágóbeli Tertullianus (160–220): „Isten azért adta nekünk az Írást, hogy tökéletesebben és alaposabban ismerjétek magát az Istent, és ugyanúgy az Ő szent Akaratát.”
Alexandriai Kelemen (150–215): „Isten Igéje nincs tehát senki elől elfedve, ez a fény mindenkire kiárad, munkálkodjatok tehát a megváltásotok érdekében.”
Órigenész (185–254): „Isten azt akarja, hogy teljesétsük azt, ami meg van írva: »Tanulmányozzátok az Írásokat!« Együgyűek és vakok mindazok, akik nem ismerik fel, hogy a Szentírás olvasása felemelő és magasztos érzületeket vált ki… Azt akarjuk, hogy ne csak arra törekedjetek, hogy csupán a gyülekezetben hallgassátok Isten Igéjét, de gyakoroljátok magatokat azokban otthonaitokban is, valamint éjjel-nappal tanulmányozzátok Isten törvényét, mert azokban a Krisztus van, Aki közel van az Őt keresőkhöz.”
Nagy Athanasziosz (295–313): „A Szent iratok az üdvösségünket szolgálják… Ezek a könyvek az igaz forrásai a boldogságnak, és akik szomjaznak, megelégítik az ő szomjúságukat a bennük található kinyilatkoztatások által, mivelhogy egyedül az azokban található kijelentésekben lelhető meg a boldogság receptje. Senki se merészeljen azokhoz bármit is hozzáadni, sem pedig azokból elvenni!”
Chrysostomus (354–407): „Ti azt hiszitek, hogy a Szentírás olvasása csupán a szerzetesek kiváltsága, pedig néktek nagyobb szükségetek lenne rá, mint nekik. Mert azok, akik a világban élnek, és naponta kapnak sebeket, nékik szükségeltetik leginkább a gyógyulás, ezért annál rosszabb és felelőtlenebb azt hinni: hogy az Szentírásra nincs szükségem… mert ilyesfélét csak Sátán találhatott ki. Nem hallottad, mit mondott Pál, hogy »…minden ami Istentől ihletett, hasznos a tanításra«, te pedig még csak meg sem érinted az evangéliumot, még ha az a te mosdatlan kezeidbe is adatik! …Akkor hát miért becsülöd le a Szentírást? Ez a gondolkodás az ördögtől való, aki meg akarja akadályozni, hogy beletekintsünk a kincsestárba, és igényeljük a gazdag áldásokat.”
Hieronymus – Jeromos (347–420): „Nagyon szorgalmasan ovasd a szent iratokat, de legjobb, ha mindig a kezeidben vannak.”
Augustinus – Szt. Ágoston (354–430): „Istentelenség lenne részünkről, ha nem olvasnánk azt, ami le lett számunkra jegyezve… Isten segedelmével törekedjetek minden erőtökből arra, hogy a Szentírás szorgalmasan olvastassék a családi köreitekben.”
Nagy (I.) Gergely pápa (600 körül): „Mi egyéb lenne a Szentírás, ha nem egy olyan levél, amit a Mindenható Isten küldött a teremtményeinek? Ha valamely földi király írt volna néktek, nem lenne sem éjjeletek, sem nappalotok, míg azt el nem olvasnátok. Ha pedig a menny és a föld Ura életbevágóan fontos levelet írt számotokra, nem kellene-e azt vágyakozva elolvasnotok?”
Mindezen tanúságtevések ellenére a Szentírás anyanyelven történő olvasása hosszú évszázadokon át be volt tiltva. Még az utóbbi két évszázadban is némely pápa élesen ellene volt a Biblia terjesztésének és olvasásának. XIV. Gergely az 1844-ben kiadott bulájában felszólította az egyház papságát, hogy az anyanyelvre lefordított Bibliákat tépjék ki a hívők kezeiből!
Bizonyos fordulat csak XIII. Leó pápa idejében mutatkozott. Innentől számítva már bárki tulajdonában lehetett olyan, egyházilag jóváhagyott és engedélyezett, az eredeti irásokból való katolikus fordítású Biblia. Nem katolikus kiadású Biblia, – és ez érvényes napjainkban is –, csupán tudományos tanulmányozás céljaira használható, az is csak akkor, ha az előszavában vagy a megjegyzésekben nem szerepel olyan állítás, ami a katolikus hittételek ellen szólna. A katolikusok csak olyan Bibliát olvashatnak anyanyelvükön, amely szövegmagyarázatokkal van ellátva, és amelyet a megbízott cenzor véleményezése alapján az adott ország püspöki konferenciájának az elnöke, tehát az érsek, az Egyházi Törvénykönyv 825. kánonja értelmében kinyomtatásra engedélyezett. A protestáns fordításokat csalásnak tartják!
Minden akadályoztatás és ellenállás ellenére az utóbbi évtizedekben észrevehető és egyre inkább erősödő a Biblia támogatására irányuló mozgalom a katolikus egyházban. 1933-ban megalakult a katolikus Biblia-mozgalom, majd 1943-ban XII. Piusz a Divino afflante Spirit enciklikájában a Biblia-mozgalom mellé állt. A mozgalom a Biblia terjesztését és megértését tűzte ki céljául.
4. Dokumentum – A képek imádása. „A képek imádása (…) a keresztényeknek egyik olyan torzulása, amely titokban és szinte észrevétlenül lopózott be az egyházba. Ez a torzulás nem egyszerre alakult ki, mint a többi eretnekség, mert akkor határozott bírálatba és rosszallásba ütközött volna; de mivel kifogástalannak álcázva kezdődött, és olyan fokozatosan honosodott meg egyik hozzá kapcsolódó szokás a másik után, hogy az egyház alaposan és nemcsak minden tényleges akadály, de majdnem minden jelentős tiltakozás nélkül is átitatódott a bálványimádással. Amikor aztán kísérlet történt megszüntetésére, a bűn túl mély gyökeret eresztett ahhoz, hogy eltávolítása ne váltson ki tiltakozást (…) Ez az ember bálványimádásra hajló szívéhez vezethető vissza, és ahhoz, hogy szívesebben imádja a teremtményt, mint a Teremtőt. (…)
Először nem abból a célból vitték be a szobrokat és képeket a templomokba, hogy imádják őket, hanem egyrész a könyvek helyett az olvasni nem tudók eligazítására, másrészt pedig azért, hogy mások lelkében kegyességet ébresszenek. Azt nem tudni, hogy mennyire feleltek meg ennek a célnak, de ha el is fogadjuk ezt az indokot, a helyzet csakhamar megváltozott, és a templomokba bevitt képek és szobrok inkább eltompították, mint megvilágosították a tudatlanok értelmét, csökkentették inkább, mint növelték a hívek kegyességét. Így jó lehet talán az volt a cél, hogy az embereket z Istenhez vezessék, a vége az lett, hogy az emberek elfordultak Istentől, hogy a teremtett dolgokat imádják.” (Mendham: The Seventh General Council, the Second of Nicaea, Bevezetés, III.–VI. o.)
„A képeket, eredetileg mint díszítéseket, később mint szemléltetőeszközöket a legrégebbi idők óta helyezték a sírokba, templomokba, rakták a házakra és a szerszámok minden fajtájára. Kezdetben ellenállásba ütközött, amely Konstantin császár idejében alábbhagyott. A képek a történelem megismerését szolgálták, mintegy könyvként a műveletlenek számára. Ugyanakkor a kép a szent helyek díszítésére is alkalmazták. Majd fokozatosan elkezdett érvényesülni egyéb érdek is, amely ellen a korai kereszténység még határozottan fellépett. A kegytárgyak és képek tisztelete, közhasználatból való kiragadásuk, majd a velük való megkülönböztető kegyes bánásmód szinte egyidős az emberiséggel. Krisztus, Mária és a szentek képeinek tiszteletét az 5. századtól jegyzik. Az emberek e képeket köszöntötték, csókolgatták és térdet hajtottak előttük úgy, mint azelőtt pogány korukban. Abban a naiv meggyőződésben, hogy a bálványimádás nem veszélyeztetheti a kereszténységet, tűrte az egyház a pogányság beszivárgását, sőt maga is támogatója volt… A 7. században, valamint a 8. század elején, legfőbbképpen szerzetesek működtettek busásan jövedelmező képárusításokat,; a templomok és kápolnák tömve voltak képekkel és relikviákkal, ugyanúgy mint a pogányság idején, csupán az ízlés változott… A »jámbor szerzetesek« képekkel ámították a népet, amely bárgyú nézelődésre lett kárhoztatva. Így vett még nagyobb mértéket a kereszténység lezüllesztése!” (Adolf von Harnack: Lehrbuch der Dogmengeschiehte, 2. köt, 452–454. o.)
„A bizánci összetüzések a képek tisztelete végett fokozatosan áthelyeződött nyugatra az által, hogy I. Hadriánusz pápa elküldte a niceai zsinat határozatait Nagy Károly császárnak. Nagy Károly meghagyta udvari teológusának, Alkuinusznak, hogy részletesen vegye számba azokat az álláspontokat, amelyek a képimádat ellen szólnak. Az így megírt »Libri Carolini« cikkelyről cikkelyre haladva utasítja el a niceai határozatokat, és a vallási jellegű ábrázolásokat csupán mint a nép tanítását és az egyházi helyiségek díszítését szolgáló eszköznek ismerte el. Ezeket az elveket ismerte el a Frankfurtban tartott francia zsinat” (794-ben). (Die Religion in Geschichte und Gegenward, 1. köt., 1106. hasáb)
A képimádás törvényesítésére 787-ben összehívott második niceai zsinat lefolyásának és határozatainak történetét lásd a következő művekben: Baronius: Ecclesiastical Annais, Antwerpen, 1612, 9. köt., 391–407. o. J. Mendham: The Seventh General Council, the Second of Nicaea; Edward Stillingfleet: Defence of the Discourse Concerning the Idolatry Praeticed in the Church of Rome, London, 1686; A Select Library of Nicene and Post-Nicene Fathers, New York, 1900, 2. sor., 14. köt., 521–587. o.; C. J. Hefele: History of the Councils of the Church, From the Original Documents, 18. könyv, 1. fej. 332–333. szak., 2. fej., 345–352. o. (T. & T. Clark kiad., 1896), 5. köt., 260–304; 342–372. o.
5. Dokumentum – Konstantin vasárnapra vonatkozó törvénye. A Konstantin által 321. március 7-én kiadott, nyugalomnapról szóló rendelet így hangzik:
„Minden bíró és városlakó és kereskedő pihenjen a nap tiszteletre méltó napján. De a vidék lakói nyugodtan és teljes szabadsággal műveljék földjüket, mert gyakran megtörténik, hogy más nap nem alkalmas a magvetésre vagy szőlőültetésre; ezért nem szabad elszalasztani a kedvező időt, nehogy a menny ajándékai veszendőbe menjenek …” (Joseph Cullen Ayer: A Source Book for Ancient Church History, New York, Charles Scribner’s Sons, 1913, 2., 1., 59., 284–285. o.)
A törvény eredeti latin szövege a Codex Justinianiban (3. könyv, 12. szak., 3. törv.) található. A törvény latin és angol szövege Philip Schaff: History of the Christian Church, 3. köt., 3. szak., 7. fej., 75., 380. lap, 1. jegyzet. James A. Hessey: Bampton Lectures, Sunday, 3. előadás, 1. bek., 3. kiad., Murray, 1866, 58. o. A kérdéssel kapcsolatos vitát lásd Albert Henry Newman: A Manual of Church History, Philadelphia, The American Baptist Publication Society, 1933, 1. köt., 305–307. o.; LeRoy E. Froom: The Prophetic Faith of Our Fathers, Washington, D. C., Review and Herald Publishing Assn., 1950, 1. köt., 376–381. o.
6. Dokumentum – A prófétai idők. Az idői meghatározásokat tartalmazó jövendölések magyatázatának nagyon fontos eleme a nap-év elv, amely szerint egy prófétai nap ideje egy naptári évnek felel meg a történelemben. Mielőtt az izraeliek elfoglalták volna Kánaán földjét, 12 kémet küldtek a föld kikémlelésére. Negyven napig tartott küldetésük, és amikor visszatértek a táborba, a társaik megrémültek beszámolójuktól, és visszautasították azt a lehetőséget, hogy elfoglalják az Igéret Földjét. Az Úr így válaszolt nekik: „A napok száma szerint, amelyeken megkémleltétek a födet (tudniillik negyven napon, egy-egy napért egy-egy esztendő), negyven esztendeig hordozzátok a ti hamisságotoknak büntetését, és megismeritek az én elfordulásomat.” (4Móz 14,34) Hasonló módszerrel számolja a jövőben bekövetkezendőket Ezékiel próféta. Júdának negyvenéves fogság lesz a büntetése. Isten ezt mondta a prófétának: „Feküdj a jobb oldaladra (…), és viseld a Júda házának vétkét negyven napig; egy-egy napot egy-egy esztendőül számítottam néked.” (Ezék 4,6) Ez a nap-év elv lényeges eleme a „kétezer és háromszáz estvéig és reggelig” tartó próféciának (Dn 8,14), valamint az 1260 napos időszaknak is, amit különböző formákban határoz meg a Biblia. Van, ahol „ideig, időkig és fél időig” tartó időszakaszról beszél (Dn 7,25), máshol „negyvenkét hónapról” (Jel 11,2; 13,5), „ezerkétszázhatvan napról” (Jel 11,3; 12,6), vagy „három és fél napról” (Jel 11,9).
7. Dokumentum – A hamisított iratok. A hamisítványoknak tartott iratok közül a Donatio Constantininek és az ál-izidori gyűjteménynek van különösebb jelentősége. A Donatio Constantinit a késői középkortól alkalmazták, mint hagyományos jogi bizonyítékot arra nézve, hogy Nagy Konstantin császár hálából a leprájából való kigyógyításáért I. Szilveszter pápának adományozta előbb a császári jelvényeket, majd a lateráni császári palotát, később Rómát, sőt az egész Itáliát, és végül a császár mintegy elismerte Róma felsőbbségét az összes egyház felett. Ezt a mondát először egy párizsi kéziratban (Codex Lat. 2777) találjuk, amely talán a 9. század elejéről való. A pápák a 11. századtól használták ezt a „hasznos bizonyítékot” hatalmi igényeik alátámasztására. Ezt az iratot tartoták a teokratikus Pápai Állam jogi alapjának a középkorban. Vö. The New Schaff –Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge, 3. köt.: „Donation of Constantine”, azaz „Konstantin ajándéka”, 484–485. o.
A Donatio történeti fejlődésének teóriáját és az ezzel kapcsolatos vitaanyagot lásd Henry E. Cardinal Manning: The Temporal Power of the Vicar of Jesus Christ, London, 1862. A Donatio egy skolasztikus séma volt, amely természetesen nem állhatta ki a 15. század történetkritikai vizsgálatainak próbáját. Lorenzo Valla 1450-ben egy kiváló tanulmányban bizonyította be először ennek hamis voltát. Lásd még Christopher B. Coleman: Treatise of Lorenzo Valla on the Donation of Constantine, New York, 1927. Ennek ellenéte még egy évszázaddal később is hitelesnek és jogosnak tartották ezt a hamisított iratot. Eleinte Luther Márton is elfogadta ezt az iratot, csak később mondta Ecknek: „Én támadom ezt a rendeletet”, majd pedig Spalatinnak: „Ő [a pápa] ebben a rendeletben elárulta és keresztre feszítette Krisztust, ez az igazság.” Az első katolikus történetíró, aki ennek az iratnak hitelességét elvetette, Cesare Baronio volt, aki erről 1592-ben az Annales ecclesiasticae című művében írt.
A következő tények nyertek bizonyítást: „Konstantin ajándéka” – (1) hamisítvány, (2) egy ember műve, (3) a hamisító régebbi dokumentumokat használt fel, (4) a hamisítás 752 és 778 között keletkezett, Nyugat-Franciaországban.
A témával kapcsolatos legjobb írásokat lásd K. Zeumer: Festgabe für Rudolf von Gneist, Berlin, 1888; Ernest F. Henderson: Select Historical Documents of Middle Ages, New York, 1892, 319. o.; Briefwechsel, Weimar kiad., 141., 161. o.; The New Schaff–Herzog Encyclopedia of Religious Knowledges, 1950, 3. köt., 484. o.; F. Gregorovius: Rome in the Middle Ages, 2. köt., 329. o.; Johann Joseph Ignaz von Döllinger: Fables Respecting the Popes of the Middle Ages, London, 1871.
A Pseudo-Isidorean Decretaliében, vagyis az „ál-izidori gyűjteményben” még egyéb hamisított iratok is találhatók, mint például fiktív levelek a korai századok pápáitól, akik közül Római Kelemen (100) volt az első és Nagy (I.) Gergely pápa (600) az utolsó, továbbá Konstantin ajándéka, zsinatok határozatai, egyházatyák értekezései, római jog stb. A gyűjtemény alapjául három más egyházjogi hamisítvány szolgált: (1) a Capitula Angilramni, (2) római zsinatok, (3) püspökök és császárok valódi, valamint hamis határozatai, és végül (4) a régi Collectio canonum Hispana, vagyis az ún. Benedictus Levita hamisított új feldolgozásai. Ezeket az iratokat Isidorus Mercator gyűjtötte össze a reimsi megyéspüspökségen, a 9. században. A szerző célja gyűjteménnyel az volt, hogy felszabadítsa az egyházat az államhatalomtól, valamint hogy megerősítse a püspökök és egyben a pápák hatalmát. Szorgalmazta a megyéspüspökök, püspökök, tartományi és nemzeti zsinatok kivonását a világi bíróság hatásköréből. Az „ál-izidori gyűjtemény” legfontosabb dokumentumai át lettek emelve a későbbi egyházjog gyűjteménybe a Corpus Iuris Canoniciba, ezáltal jelentős hatással bírtak annak fejlődésére főleg a 11. században kezdődő reformtörekvések idején.
Isidorus Mercator a Hispana Gallica Augustodunensis érvényes kánongyűjteményét vette alapul csalásainak, ezzel is csökkentve a lebukás veszélyét, ugyanis a kánongyűjtemény úgy lett kialakítva, hogy fokozatosan mindig hozzáadták az új dokumentumokat a régiekhez: Mercator tehát hozzácsatolta a csalásait az eredetikhez, ezáltal is csökkentve a lelepleződés veszélyét.
Ez a középkorban nagy tekintélyű gyűjtemény csak a 15. században kapta az „ál-izidori iratok” nevet, majd vált fokozatosan az egyház különleges hatalmát hirdető tanítások bázisává. A hamisító hiteles okleveleket vett alapul, és azzal a céllal változtatta meg, hogy a püspököknek jogilag kivételezett helyzetet biztosítson. Ez a gyűjtemény 852 előtt még ismeretlen volt. A történészek szerint 850–51 körül készülhetett, mivel először 857-ben, a franciaországi Quiercyben tartott zsinat határozatában hivatkoztak rá.
Az irat hitelességét kétségbevonta Nicolas Cusanus (1401–1464), Charles Dumoulin (1500–1566) és George Cassender (1513–1564). A hamisítást David Blondel bizonyította végképp, 1628-ban.
Lásd még: Migne Patrologia Latina CXXX. Ennek a legrégebbi és legjobb kézirata P. Hinschius: Decretales Pseudo-Isidoriana, at capitula Angilramni, Leipzig, 1863; The New Schaff–Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge, 1950, 9. köt., 343–345.; H. H. Milman: Latin Christianity, 3. köt.; Johann Joseph Ignaz von Döllinger: The Pop and the Council (1869); Kenneth Scott Latourette: A History of the Expansion of Christianity, 3. köt, 1939; The Catholic Encyclopedia, 5. köt., „false decretals” címszó; Fournier: Etudes sure les Faussses Decretals, Revue d’Hisrorique Ecclesiastique (Louvain), 7. köt. (1906) és 8. köt. (1907).
8. Dokumentum – Az egyház tökéletessége. VII. Gergely pápa 1075-ben kijelentette a pápa korlátlan hatalmát az egyházban és az egész világ felett (Dictatus Gregorii Papae).
Az egyház megreformálása és a pápaság kiragadása a világi hatalomból VII. Gergely pápa műve volt. Heuss írja az Egyháztörténeti kompendiumában: „VII. Gergelyben (1073–1085), minden idők egyik legerősebb és legsikeresebb pápájában az egyház reformmozgalma a 11. században elérte a tetőpontját. A papok cölibátusának kikényszetítésével a szimonia (hivatalvásár) határozott eltörlésével Gergely támogatta az egyház belső reformtörekvéseit. A pápai hatalom ideájának továbbvitele érdekében újraértelmezte mit is jelentenek a pápai hatalom és egyház fogalmak. A nyugati országok katolizációja és centralizációja jelentős haladást képviseltek. Gergely mindenekelőtt vállalta az egyház államhatalomtól való felszabadításért vívott harcot, amelyet egy nagy politikus kitartásával vezetett.”
A nézetei (lásd a levelezését, de főképpen a Dictatus Gregorio Papaét, 27 rövid tantétel a pápai hatalmáról) főleg Augustinus De civitate Dei, az ál-izidori gyújtemény és I. Miklós pápa műveiből táplálkoznak. Megtalálható benne a következő tantétel is:
„A pápa az Egyetemes Egyház korlátlan hatalmú ura. Kinevezheti a megyéspüspököket, püspököket, sőt minden egyes templom elöljáróját; egyedül ő hívhatja össze az általános zsinatot; az ő legátusai a püspökök felett helyezkednek el…
A pápa a világ leghatalmasabb ura. Hordozza a császári jelvényeket, ezentúl csak egyedül neki, tehát a többi püspöknek már nem csókolhatnak a fejedelmek lábat, még a császárt is megfoszthatja a hatalmától, és az alattvalóikat felmentheti a hűségesküjüktől. A pápaság és a világi hatalom úgy működjön, mint a nap és a hold; a hold kapja a naptól a fényét. A pápa Péter személyes védelme alatt áll; a pápa Péter »érdemei által« kétségtelenül szent. A Római Egyház soha nem tévedett és soha nem is fog tévedni.”
Forrásművek: VII. Gergely pápa latin nyelvű parancsa. Baronius, Annales ecclesiasticae, Párizs, 1896, anno 1076. 17. köt., 405–406. o.; Monumenta Germaniae Historica Selecta, 3. köt., 17. o. Angol fordításban: Frederic A. Ogg, Source Book of Medieval History, New York, American Book Co., 1907, 16. fej. 45. szak., 262–264. o.; Oliver J. Thatcher–Edgar H. McNeal: Source Book for Medieval History, New York, Charles Scribner’s Sons, 1905, 3:65, 136–139. o.
Az ügy hátteréről: James Bryce: The Holy Roman Empire (revidált kiadás, 10. fejezet); James W. Thompson–Edgar N. Johnson: An Introduction to Medieval Europe, 300–350., 377–380. o.; I. von Döllinger: Das Papsttum, München, 1892.
9. Dokumentum – A tisztítótűz. Dr. Joseph Faa di Bruno így határozza meg a purgatóriumot: „A purgatórium a jelen életet követő gyötrelmes állapot, ahova azok a lelkek egy időre be vannak zárva, akik halálos bűneik foltjának és terhének eltörlése és a nekik járó örök szenvedés elengedése után távoznak ebből az életből; de akiknek azokért a bűnökért még egy ideig bűnhődniük kell; mint azoknak a lelkeknek is, akiket bocsánatos bűnök terheltek, amikor távoztak e világból.” (Catholic Belief, 196. o., 884. kiad., imprimatúra: Archbishop of New York.)
Lásd még K. R. Hagenbach: Compedium of the History of Doctrines, T. & T. Clark kiad., 1. köt., 234–237., 405–408. o.; 2. köt., 135–150., 308–309. o.; Charles Elliott: Delineation of Roman Catholicism, 2. könyv, 12. fej.; Catholic Encyclopedia, 12. köt., „Purgatory” cikk.
10. Dokumentum – A búcsú tana. A búcsú tanának részletes történetét lásd Mandell Creighton: A History of the Papacy from the Great Schism to the Sack of Rome, London, Longmans, Green and Co., 1911, 5. köt., 56–64., 71. o.; W. H. Kent cikke: The Catholic Encyclopedia, Indulgences, 7. köt., 783–789. o., H. C. Lea: A History of Auricular Confession and Indulgences in the Latin Church, Philadelphia, Lea Brothers & Co., 1896; Thomas M. Lindsay: A History of the Refomation, New York, Charles Scribner’s Sons, 1917, 1. köt., 216–227. o.; Albert Henry Newmann: A Manual of Church History, Philadelphia, The American Baptist Publication Society, 1953, 2. köt., 53–54., 62.; Leopold Ranke: History of the Reformation in Germany, 2. kiad., ford.: Sarah Austin., 1. köt., London, 1845, 331., 335–337., 343–346.; Preserved Smith: The Age of the Reformation, New York, Henry Holt and Company, 1920, 23–25., 66. o.
A búcsú tanának a reformáció korában való gyakorlati megvalósulását lásd Dr. H. C. Lea, „Indulgences in Spain” c. írásában, amely a Papers of the American Society of Church Historyban jelent meg, 1. köt., 120–171. o. E történelmi tájékoztatót dr. Lea így értékeli az első bekezdésben: „A Luther, dr. Eck és Silvester Prierias közötti vitától nem háborítva Spanyolország zavartalanul követte a régi, kitaposott utat, és szolgált nekünk vitathatatlanul hivatalos okmányokkal, amelyek nyomán a történelem igazi megvilágításában vizsgálhatjuk a dolgot.”
11. Dokumentum – A miséről szóló tanítás. A miséről szóló tanítást a tridenti zsinat fogalmazta meg. Az alábbi művekben vannak dokumentálva: The Canons and Decrees of the Council of Trent; Philip Schaff: Creeds of Christendom, 2. köt., 126–139. o. Itt mind a latin, mind pedig az angol szövege megtalálható a dogmának.
„A szent miseáldozat a Krisztus kereszeten való áldozatáról való megemlékezés a katolikus istentiszteleten. A mise (a latin missából ered, a mission=küldetés későbbi változata) az ünnepélyes feloldozás és az áldás liturgikus cselekedetét ábrázolja, valamint jelzi, hogy a miseáldozat egy olyan lényeges eszköz, amely által az ember élete áldást és üdvösséget nyerhet. A mise lényege abban rejlik, hogy megjeleníti Krisztus keresztáldozatát (az Új szövetség áldozataként), anélkül, hogy azt ismételné, kiegészítené (amik ellentmondanának a keresztáldozat teljes érvényének és egyetlenségének). Ezenfelül a mise lényegéből adódóan azonos a keresztáldozattal, és ugyanarra a Főpapra, ugyanarra az áldozatra mutat – vagyis Krisztusra. Csak a miseáldozat vér nélkül történik, kenyér és bor formájában… ezáltal a mise a katolikus hitelvek szerint az élet eszköze, valóságos találkozás Istennel, és ezáltal a kegyelem legláthatóbb behatolása az ember létezésébe.” (Der Grosse Herder, 4. köt.)
Walther von Loewenich írja Der moderne Katholizismus c. művében: „Luther elvetette a misét, mint emberi művet. A misén az egyház Krisztus testét és vérét hozza saját áldozatául. Ezáltal megsemmisítve Krisztus áldozatának megismételhetetlenségét és egyetlenségét. A mise Luther szerint utálatos és átkozott bálványimádás. Általa a hamis istennek tetszelgés a tetőfokára hág. Ezért fordul Isten haragja ezen szertartás ellen. A mai katolicizmus Luther ellenvetéseit sorsdöntő félreértésnek minősíti, hivatkozván tridenti zsinat 2. cikkelyének 22. bekezdésére: »Ez egy és ugyanaz az áldozat, amelyet az, aki annak idején a kereszten hozott, most a papok által hoz, csupán az áldozat módja más.«
Itt nem az egyház, de megint Krisztus az áldozat tárgya. A mise ugyan valódi és saját áldozat, de alapjában azonos Krisztus keresztáldozatával. A lényegi azonosságot a helyettesítés jelképe fejezi ki. Krisztus önmagát áldozta az utolsó vacsorán, és hátrahagyta azt az áldozatot, amely által majd ki fog ábrázolódni az ő egykori egyedi véres áldozata a kereszten, és így marad fenn az ő emléke az idők végezetéig. A miseáldozat azonban nem csupán másolata és emléke a keresztáldozatnak, hanem valódi áldozatként zajlik. A teológusok ugyan nem beszélnek a keresztáldozat »megismétlődéséről«, ami az oltáron történik, ezzel azonban nem sérül a miseáldozat azonossága a keresztáldozattal. Amennyiben maga Krisztus úgy értelmezhető, mint az oltáráldozat tárgya, akkor nem állja meg a helyét Luther »az emberi mű« miatti ellenvetése. Most az a fontos, hogy ez a pont világossá váljék. Ez azonban nem egy egyszerű dolog, mivel még maguknak a katolikusoknak sem tiszta ezen téren a kép.”
Luthernek nem vethetjük a szemére, hogy nem vette számba a kereszt áldozat azonosságát a miseáldozattal, mivel ezt a tételt csupán a tridenti zsinat (1545–1563) határozta meg a halála után. Egyetlen azelőtti hitelvekről szóló hivatalos határozatban nem volt jelen. A Canon missae-ben (a mise kánonjában), vagyis az akkori egyházi liturgiában, amihez Luther tarthatta magát, nincs erre vonatkozó megjegyzés. Sőt, minden erre vonatkozó helyen egyszerűen az egyház és a pap áldozatáról van említés. Többször is elhangzik a kérés, hogy Isten fogadja el ezt a „szent és tiszta áldozatot”. Ez a kérés nehezen lenne értelmezhető magánál a Krisztus áldozatánál. Az áldozat olyan áldozat, „amelyet mi hozunk, a te szolgáid és a te egyházad”. A pap kéri, hogy Isten úgy fogadja el az áldozatunkat, mint valaha Ábelét, Ábrahámét és Melkizedekét. Ez a kérés határozottan feltételezi azt is, hogy az áldozat tárgya az egyház, vagy esetleg a pap. … A Canon missae-ben Luther még nem találhatott bizonyítékot, ami cáfolta volna az ő misére vonatkozó értelmezését úgy, mint az egyház áldozatát. Luther nem volt egyedül ezzel a felfogásával. A középkorban léteztek olyan vélemények, amelyek a papság hatalmát a Krisztus hatalma fölé helyezték, mivel Krisztus csak egyszer áldozta fel magát, a papok viszont naponta ezt cselekszik. Hasonló értelmezéssel találkozhatunk még a salzburgi Johann Katschthaler megyéspüspök pásztorlevelében (1905.2.2.). Benne többek között a következők állnak: „Mária egyszer hozta a világra az isteni gyermeket, és íme, a pap ezt nem egyszer teszi, hanem százszor, sőt ezerszer, olyan gyakorisággal, mint ahogy misézik. Ezzel a papok az Úr testét és vérét jelenítik meg? Nem – ők áldoznak, a Mennyei Atyának hoznak áldozatot. Ez ugyanaz az áldozat, amelyet Krisztus a Golgotán véres áldozatként hozott, és mint vértelen formában az utolsó vacsorán. A szentmisén a papok, mint az Ő helyettesei cselekszik. Papokat ültetett a maga helyére, hogy folytassák azt az áldozatot, amit Ő hozott. Reájuk ruházta az Ő szent népe fölötti jogot, valamint az Ő teste feletti hatalmat. A katolikus pap nemcsak, hogy megjelenítheti Őt az oltáron, bezárhatja Őt a szentélybe, majd újból elővenni onnan, és adhatja táplálékul a híveknek, de ezen felül Isten Fiát, aki emberré vált, feláldozhatja vértelen áldozatként élőkért és holtakért. Krisztus, Atya Isten egyszülött Fia, aki által teremtetett az ég és a föld, aki hordozza az egész világegyetemet, ezáltal a katolikus pap kedvére van…”
Lásd még: H. G. Schroeder: Canons and Decrees of the Council of Trent, St. Louis, Missuri, B. Herder, 1941. A miséről szóló vitához lásd: The Catholic Encyclopedia, 5. köt., 572. o.-tól, Joseph Pohle Eucharist című cikke. Nicolaus Gihr: Holy Sacrifice of the Mass, Dogmatically, Liturgically, Ascetically Explained, 12. kiad., St. Luis, Missuri, B. Herder, 1937; Josef Andreas Jungmann: The Mass of the Roman Rite, Its Origins and Development. Németról fordította Francis A. Brunner, New York, Benziger Bros, 1951; A nem katolikus álláspontról: John Calvin: Institutes of the Christian Religion, 4., 17., 18.; Edward Bouverie Pusey: The Doctrine of the Real Presence, Oxford, England, John H. Parker, 1855.
12. Dokumentum – Az őskereszténység Angliában. Valószínűleg már az 1. század vége előtt érkeztek keresztény tanítók Angliába. Feltehetőleg ezek görögök voltak, akik keletről jöttek Angliába, 50 évvel Jézus mennybemenetele után.
Lásd: Robert Pardon: Three Conversions of England, Tertullianus és Órigenész szintén igazolják leveleikben Anglia korai evangelizálását; Tertullianus: Dei Fidei; Órigenész: 149. zsoltár.
Egy biztos: 100 évvel Tertullianus közlései után már Anglia fogadta az első menekülteket Diocletianus üldözése alatt. Ezek voltak Albanus Verulam, Aaron és Julius Caerlon valamint sok más férfi és nő; Eduard Wickelmann: Geschichte der Angelsachsen bis zum Tode König Aelfreds, Berlin, 1883.
13. Dokumentum – A valdens keresztények és a szombat. Az írók nagy része azt állítja, hogy a valdensek nem állították vissza a szombatünneplést. Ez az állítás azon alapul, hogy a latin nyelvű iratok szerint a valdensek a dies dominicalist, vagyis az Úr napját (a vasárnapot) ünnepelték, de az a gyakorlat, hogy a vasárnapot a „sabbat”-nak tartják, csak a reformáció korára vezethető vissza. Történelmileg viszont számos tény bizonyítja, hogy a valdensek szombatünneplők voltak. Egy inkvizícióhoz beadott jelenlés szerint a morvaországi valdensek a 15. század közepén a zsidókkal együtt ünnepelték a szombatot. Johann Joseph Ignaz von Döllinger: Beitrage zur Sektengeschichte des Mittelalters, München, 1890. 2. 661. Ezért nem tartjuk kérdésesnek, hogy a valdensek között éltek szombatünneplők is.
14. Dokumentum – A valdens Biblia-fordítás. A legutóbbi valdens kéziratok felfedezéséről lásd: M. Esposito: Sur quelques manuscrits de l´ancienne littératúre des Vaudois du Piémont, Revue ďHistorique Ecclesiastique, Louvain, 1951, 130. o.-tól; F. Jostes: Die Waldenserbibeln, Historisches Jahrbuch, 1894; D. Lortsch: Historie de la Bible en France, Paris, 1910. Egy klasszikus írás a valdensekről: Jean Leger: Histoire Generale des Vallees de Piemont, Leyden, 1669, amely a valdensek nagy üldözése idején íródott és sok első kézből való információt tartalmaz.
A valdensek irodalmának szövegeit lásd: A. de Stefano: Civilta Medievale (1944), valamint Riformatori ed eretici nel Medioevo, Palermo, 1938; J. D. Bounous: The Waldensian Patois of Promol, Nashville, 1936; A. Dondaine: Archivum Fratrum Praedicatorum, 1946.
A valdensek történetéről számos figyelemre méltó, elfogulatlan mű áll rendelkezésünkre. E. Comba: Hislory of the Waldenses in Italy, Torre Pellice, 1934; E. Gebhart: Mystics and Heretics, Boston, 1927; G. Gonnet: Il Valdismo Medioevale, Prolegomeni, Torre Pellice, 1935; Jalla: Hislorie des Vaudois et leurs colonies, Torre Pellice, 1935; Walther von Loewenich: Der moderne Katholizismus, Witten, 1955.
15. Dokumentum – A valdensek elleni dekrétumok. III. Lucius pápa 1183-ban Barbarossa Frigyes császárral egyetértésben kiadta az első dekrétumot, amelyet további pápai, császári és királyi rendeletek követtek a következő években: 1192, 1220, 1229, 1236 1243, 1253, 1332, 1380, 1400, 1476, 1487 és 1532.
VIII. Ince pápa 1487-ben kiadott valdensellenes rendeletének tetemes része (eredetije a Cambridge-i Egyetem könyvtárában) angol fordításban megjelent John Dowling: History of Romanism c. művében, 1871. kiad., 6. könyv, 5. fej., 62. szakasz.
További források: Hahn: Geschichte der Valdenser; Hefele: Konziliengeschichte; Realenzyklopädie für protestantische Theologie und Kirche, Lipcse 1185.
16. Dokumentum – Wycliffe. Neander, 6, 2, 1, 8. – Wycliffe nevét a különböző forrásokban különbözőképpen találjuk leírva. Erről való leírást részletesebben J. Dahmus alább idézendő könyvében találunk (7. o.). A Wycliffe elleni pápai bulla eredeti szövege, és ennek angol fordítása: J. Dahmus: The Prosecution of John Wyclyf, New Haven, Yale University Press, 1952, 35–49. o.; John Foxe: Acts and Monuments of the Church, London, Pratt Townsend, 1870, 3. köt., 4–13. o. Annak összefoglalása, hogy ezt a bullát elküldte a pápa a canterbury érseknek, Edward királynak és az Oxfordi Egyetemnek: Merle D'Aubigné: The History of the Reformation in the Sixteenth Century, London, Blackie and Son, 1885, 4. köt., 7., 93. o.; August Neander: General History of the Christian Church, Boston, Crocker and Brester, 1862, 5. köt., 146–147. o.; George Sargeant: History of the Christian Church, Dallas, Frederick Publishing House, 1948, 323. Gotthard V. Lechler: John Wycliffe and His English Precursors, London, The Religious Tract Society, 1878, 162–164. o. Philip Schaff: History of the Christian Church, New York, Charles Scribner’s Sons, 1915, 5. köt., 2., 317. o.
17. Dokumentum – Hiteles idézet Husznak a barátaihoz írt leveléből, amelyet Prágában hagyott. „Elszöktem Krisztus tanácsa szerint, hogy ne váljak ellenségeim örök kárhozatára, az igazak szenvedésére, és hogy az esztelenek ne állíthassák meg Isten művét. Nem az igazságtól futok, és remélem, hogy Isten megadja nekem, hogy ebben az igazságban halhassak meg.” (Husz levele a prágaiaknak, 1412. december.)
18. Dokumentum – Egyházszakadás. Az egyházat, amely már szét volt szakítva két pápai egyházra, még nagyobb gonoszság érte. A pisai általános zsinaton, ahol 1409-ben mindkét pápa, XII. Gergely és XIII. Benedek is trónfosztott lett, megválasztották a harmadikat, a görög V. Sándort. A két menesztett pápa viszont nem volt hajlandó lemondani, így az egyháznak lett három pápája.
V. Sándort Franciaország és Anglia ismerte el, XIII. Benedeket a Pireneusi-félsziget országai és Skócia, XII. Gergelyt pedig a német király, Róma és Nápoly. Csupán a konstanzi zsinaton sikerült a szakadást eltávolítani.
19. Dokumentum – A konstanzi zsinat. A zsinatról alapvető forrásmunka Ulrich von Richental: Das Concilium so zu Constanz gehalten ist worden, Augsburg, 1483. Egy érdekes újabb tanulmány erről a szövegről az ún. „Aulendorfi Codex” alapján, amelyet a New York-i Public Library Spencer gyűjteményében őriznek: Karl Küp: Ulrich von Richental’s Chronicle of the Council of Constance, New York, 1936. Lásd még H. Finke (ed): Acta concilii Constanciencis, 1896; Hefele: Conciliengeschichte, 6, 7. köt.,; L. Mirbt: Quellen zur Geschichte des Papsttums, 1934; Milman: Latin Christianity, 7. köt., 426–524.; Ludvig von Pastor: The History of the Popes (34 köt.), 1. köt, 194. o.
Újabb publikációk a zsinatról: K. Zähringer: Das Kardinal Kollegium auf dem konstanzer Konzil, Münster, 1935; Th. F. Grogau: The conciliar Theory as it Manifested Itself at the council of Constance, Washington, 1949; Fred A. Kremple: Cultural Aspects of the Council of Constance and Basel, Ann Arbor, 1955; Jon Patrick McGovan: D’Ailly and the Council of Constance, Washington, Catholic University, 1936. Husz Jánosról: John Hus – Letters, 1904; E. J. Kitts: Pope John XXIII. and Master John Hus, London, 1910; D. S. Schaff: John Hus, 1915; Schwarze: John Hus, 1915; Matthew Spinka: John Hus and the Czech Reform, 1941; F. Strunz: Hus, sein Leben und sein Werk, 1927.
20. Dokumentum – A lelki dolgok területén való visszaélések. Úgy száz évvel az egyházszakadás után, amikor a pisai zsinat zajlott, VI. Adorján pápa a következőket jelentette ki azokban a zavaros időkben: „Tudjuk, hogy egy bizonyos idő után a Szentszék körül sok elvetendő dolog zajlott le, lelki dolgokkal való visszaélések, a jogkörök átlépése, minden a rossz oldalára fordult. A fejtől kezdődően haladt a romlás a tagok felé, a pápától a prelátusokon át; mindnyájan eltévelyedtünk, egyikünk sem cselekszi a jót.”
Ranke ezt írja róla: „Ő mindezek ellenére megigért mindent, ami egy jó pápa sajátossága: támogatni a becsületeseket és tanultakat, eltávolítani a rendetlenséget, ha ez egyszerre nem megy, akkor fokozatosan; végrehajtani a fej, majd a végtagok gyógyítását, ami oly gyakran szükségeltetik. Viszont, ha a a pápa megakarta szüntetni a kúria bevételeit, nem tehette azt a nélkül, hogy meg ne sértette volna azoknak a szerzett jogait, akiknek a hivatala az ilyen jövedelmekre volt alapozva. és gyakran hivatalvásár által lett megszerezve … Ahhoz, hogy eltávolítsa a búcsúcédulák visszásságait, fel kellett volna ébreszteni az valódi bűnbánatot.” (L. v. Ranke: Die Geschichte der Päpste, Köln, 1955.)
21. Dokumentum – A búcsúcédulák árusítása. X. Leó pápa, aki a csodálatos szt. Péter katedrális építésének befejezésére az anyagi eszközök megszerzése érdekében 1517. oktéber 18-án a bűnbocsánati bullát adott ki, amelyben a német területeket három megbizott között osztotta fel, amelyek közül az egyik Mainz és Magdeburg megyéspüspöke volt. Aki aztán kinevezte Tetzelt, a lipcsei dominikánus szerzetest helyettesének, aki ezen a téren nagy tapasztalatokkal rendelkezett.
22. Dokumentum – A jezsuiták. A „Jézus Társasága” alapszabályzatának 31. cikkelye kijelenti: „A haladáshoz mindenekelőtt szükségeltetik, hogy mindenki teljes engelmességet nyilvánítson ki, hogy a felettesekben, legyenek az bárki, Jézus Krisztust lássák, és neki hő tisztelettel és szeretetteljes odaadással engedelmeskedjenek.”
A rend alapítója, Loyolai Ignác egyik közismert levelében írja egy rendtagnak: „Úgy tekintsetek arra az emberre, akinek engedelmeskednetek kell, mint Krisztusra, a legnagyobb bölcsességre, a végtelen jóságra és szeretetre, az Úrra, akiről tudjátok, hogy tévedhetetlen és nem csal meg benneteket.”
Éppen ezért, a jezsuita az elöljárójában mindig az isteni személyt látja, és az engedelmesség Isten akarata szerinti „misztikus egyesülést” jelenti számára. Ezért a jezsuiták beszéde – ami ezt az engedelmességet illeti – sokszor a misztika szaknyelvére emlékeztet: „Aki valóban el akarja érni a valódi engedelmességet, le kell hogy vesse a saját akaratát, és fel kell hogy öltse az isteni akaratot, amely a felettesei révén száll reá.”
Ignác gondosan megkülönbözteti az engedelmesség különbözö fokozatait: alsó fokozat, csupán külső „cselekedeti engedelmesség” – ez abból áll, hogy az alattvaló cselekedete csupán a neki megszabott parancsra korlátozódik. Az ilyen engedelmessége Ignác szerint „nagyon tökéletlen”. A második fokozat abból áll, hogy az alattvaló a felettese akaratát magáénak tekinti: „Ez a fok már az engedelmesség örömét nyújtja.” Aki viszont teljesen Isten szolgálatára szenteli magát, annak szükséges, hogy „az akaraton kívül az eszét is beleadja”. El kell, hogy jusson oda: „Nemcsak ugyanazt akarja, de ugyanazt is gondolja, mint a felettese, hogy az ítéletét oly mértékben rendeli alá elöljárója ítéletének, amennyire csak az elme alá tudja magát rendelni.” Ignác ezzel nem követel kevesebbet, mint a saját elme feláldozását, ez pedig „a saját meggyőződés feláldozása a korlátlan engedelmességnek”.
A jezsuita nem engedheti meg magának, azt a gondolatot, hogy a felettesének vajon igaza van-e, vagy nincs, a nyílt ellenállásról még csak szó sem lehet. Már előre meggyőződve kell lennie, hogy a kiadott parancs „még jobban az Isten dicsőségét szolgálja”, és örömmel, sőt lelkesdéssel teljesítse. A jezsuiták feltétlen engedelmességének követelménye el kellett, hogy vezessen a következő fajsúlyos kérdéshez: Mi történjen akkor, ha az elöljáró valami bűnös dolgot parancsol megcselekedni; akkor is kötelesek végrehajtani a parancsot? …Hasonlóan, mint minden egyes más rend alapszabályzat, a „Jézus Társasága” alapszabályzata is fenntartja magának a jogot „szerényen felvetni az ellenvetést”, ha a bűn veszélye fenyeget. Ezt már Ignác is kimondottan megengedte, és ebben az értelemben rendelte el Aquaviva rendfőnök, hogy a feljebbvaló minden esetben adja meg lehetőséget az ellenvetésre, „hogy minden a békés atyai szellemben történjen”.
Ezek az utasítások azonban kevésnek bizonyultak arra, hogy megnyugtassák a rend ellenségeit, akik azt állították, hogy éppenséggel a saját megítélés lehetőségének teljes elnyomásával a jezsuita számára már jóelőre megszűnik minden lehetőség az adott parancs megítélésére és mérlegelésére; Ignác erre figyelmeztet minden mérlegelés és kétség felmerülése esetén, hogy a parancs célszerű, ill. helyes-e. Végülis a „ad quos potest cum curitate se obedientia extendere” formula és még némely más ellenvetés valóban az egyedüli korlátozói a „vak engedelmességnek”. A rend alapszabályzata kimondottan meghatározza, hogy az alárendeltnek mindig legyen eszében, hogy a feljebbvaló akarata és megítélése mércéje az ő akaratának és megítélésének; a tökéletes engedelmesség vak, és „ebben a vakságban” rejlik „annak bölcsessége és tökéletessége”.
Ignác így írt: „A többi vallásközösség próbáljon meg minket túlszárnyalni a böjtölés, a virrasztás vagy pedig a táplálkozás és öltözködésben tanúsított önmegtartóztatás területén, ahol ugyanis a mi testvéreink kitűnnek az igazi és tökéletes engedelmességükkel, önakaratukról való önkéntes lemondással.”
Híressé vált Ignác azon kijelentése, amely hasonló formában megtalálható a lelki gyakorlatokban, amelyből a jezsuiták „abszolút engedelmességre” vonatkozó megjelölése van levezteve: „Nem szabad, hogy önmagamhoz tartozzak, hanem a Teremtőmhöz és az Ő helyetteséhez. Kell, hogy hagyjam magam vezetni, hagyjam magam viaszként formálni. Úgy kell, hogy viselkedjek, mint egy hulla, akarat és gondolkodás nélkül, mint egy kis feszület, amelyet nehézség nélkül át lehet helyezni egyik helyről a másikra, vagy mint egy öregember botja, amely úgy szolgálja azt, aki kézben tartja, ahogy akarja. Állandóan kéznél kell, hogy legyek, hogy a rend úgy használhasson fel, ahogy neki alkalmas…”
Assisi Ferenc is feltétlen engedelmességre bátorította rendtársait (a ferenceseket). Tőle származik az a mondat, hogy a szerzetes úgy viselje magát, mint a „hulla, amely a Isten Szelleme által fogadja magába a lelket és az életet, amint engedelmesen elfogadja Isten akaratát”. (René Fülöp Miller: Macht und Geheimnis der Jesuiten, 1947)
Ebben a műben René Fülöp Miller a Jézus Társasága eredetéről, elveiről és céljairól értekezik.
Lásd még H. Boehmer: Die Jesuiten, 1921; H. Becher: Die Jesuiten, 1951; E. Gotheim: Ignatius von Loyola und die Gegenreformation, Halle, 1895; L. v. Ranke. Die Geschichte der Päpste, Köln, 1956; Paul v. Hoensbroech: Der Jesuitenorden, 1926–1928; F. Wiegand: Die Jesiuten, 1926; B. Duhr: Geschichte der Jesuitenin den Ländern deutcher Zunge, 1907–1928; M. Meschler: Die Gesellschaft Jesu, ihre Satzungen und ihre Erfolge, 1911; John Gerard: Concerning Jesuits, London 1902; L. E. Dupin: A Compendious History of the Church, London 1713; Thomas J. Campbell: The jesuits (1534–1921), New York, 1922; E. Schoell: Der jesuitische Gehorsam, Halle, 1891; Theodor Weber: Der Gehorsam in der Gesellschaft Jesu, Breslau, 1872; J. G. Dreydorff: Die Moral der Jesuiren, 1893; F. W. F. Nippold: Der Jesuitenorden von seiner Wiederherstellung bis auf die Gegenwart.
23. Dokumentum – Inkvizíció. „A korai katolikus egyház a negyedik század végétől ismer hatékony intézkedéseket az eretnekség ellen, azonban nem volt semilyen szerv azok felkutatására. Maga az inkvizíció a nagy szekták, mint a katarok és valdénok elleni nehéz harcokban keletkeztek a 12. században. 1183-ban III. Luciusz pápa az I. Frigyessel történt megegyezésében a veronai zsinaton már nemcsak az ítélkezést, de az eretnekek felkutatását átvitte, így bevezette a pápai inkvizíciót. II. Ince pápa drasztikus intézkedéseket tett. 1199-ben kiküldött két teljhatalommal felruházott cisztercita szerzetest, mint pápai legátust Dél-Franciaországba a katarok és albigensek elnyomására, sőt segítségül hívta a világi hatalmakat is. Az 1215-ben zajló IV. lateráni zsinat az eretnekek felkutatásából és megbüntetéséből fő feladatot kreált a püspökök számára. A toulousi zsinat (1229) ezeket a határozatokat még meg is erősítette. Az eretnekek titkos búvóhelyeit fel kellett kutatni és a leleplezett eretnekeket foglyul ejteni … A besúgók és tanúk nevei el lettek titkolva a bevádoltak előtt … Az eretnek országok ellen kiközösítés (interdiktum) lett foganatosítva. A testi fenyítés, főleg a halálbüntetés át lett engedve az állami hatóságoknak.” (Der Grosse Brockhaus)
IX. Gergely pápa kinevezte a dominikánusokat állandó pápai inkvizítoroknak. Németországban a reformáció után megszűnt a eretneküldözés. Spanyolországban csupán 1834-ben, Olaszországban 1859-ben, Franciaországban pedig 1772-ben szüntették meg.
1542-ben az inkvizíció át lett szervezve és a Sacra Congregatio Romana („Szent Officium” – Szent Hivatal) nevet kapta. Mint legmagasabb hatóság, hitbéli dolgokban inkvizícióként működik még a mai napokban is, őrködve a katolikus hit tisztasága fölött.
A római katolikus álláspontot lásd: The Catholic Encyclopedia, 8. köt, Inquisition; E. Vacandard: The Inquisition: A Critical and Historical Study of the Coercive Power of the church, New York, 1908.
Anglikán álláspontot lásd Hoffman Nickerson: The Inquisition: A Political and Military Study of Its Establishment.
A nem katolikus álláspontokat lásd: Philip van Limborch: History of the Inquisition; H. C. Lea: A History of the inquisition in the Spanish Dependencies; H. S. Turberville: Medieval Heresy and the inquisition, London, 1920; L. v. Ranke Die Geschichte der Päpste, Köln, 1955; H. Kübert, Zaubernwahn: Die Gruel der Inquisition und hexenprozesse, 1913; P. Flade: Das römische inquisitionsverfahren in Deutschland bis zu den Hexenprozessen, 1902; E. Schefer: Beitrage zur Geschichte des spanischen Protestantismus und der Inquisition im 16. Jahrhundert, 1902.
24. Dokumentum – A francia forradalom okai. Arról, hogy milyen messzemenő következményei lettek a Biblia elvetésének, és a rajta alapuló vallásnak a francia nép számára, lásd H. von Sybel: History of the French Revolution; H. T. Bückle: History of Civilisation in England, New York, 1895; Blackwood’s Magazine (1833. november); J. G. Lorimer: An Historical Sketch of the Protestant Church in France; Carlyle: The French Revolution, 1837; Thiers: Histoire de la Révolution francaise, 1855.
25. Dokumentum – A Biblia olvasásának betiltása Franciaországban. „A pápaság, hogy kiterjessze a hatalmát az egész kereszténység felett, megkísérelte rákényszeríteni a latin nyelvet még azokra a nemzetekre is, akiknek az nem volt éppen szokványos…, mert a Mindenható Istennek tetszett, hogy az Szentírás maradjon inkább hozzáférhetetlen, hogy nehogy megvessék azt, vagy nehogy tévelygésbe vezzesse az egyszerű embereket. Amikor azonban a valdensi keresztények a 12. században Európa népei közül elsőként anyanyelvükre lefordították a Bibliát, nagy buzgósággal olvasták azt, majd terjesztették az egyszerű nép között. III. Ince pápa Met városának püspökéhez címzett levelében 1199-ben azt írta, hogy a Szentírás olvasását, és az annak tanulmányozására való buzdítást nem lehet ugyan elvetni, sőt inkább ajánlani kellene, ennek ellenére azonban az Írás olvasását nem lehet megtűrni, ha az valamilyen titkos összejövetelen történik… 1229-ben a toulouse-i zsinat megtiltotta a laikusoknak, hogy az Ószövetség vagy az Újszövetség könyvei birtokukban legyenek, hacsak az nem valamelyik zsoltár vagy brevárium (liturgikus, zsolozsmáskönyv) vagy pedig Szent Mária-ájtatoskönyv az istentisztelet gyakorlására, de még ezek sem engededélyezettek a népek nyelvére való fordításra… Az Ószövetség vagy az Újszövetség könyveit laikusok által birtokolni újlatin nyelveken betiltotta Tarragone városi tanácsa, 1234-ben. Ezután a rendelet kiadása után, aki ilyen könyvet tart a tulajdonában, az nyolc napon belül adja azt le a püspöknek, hogy elégettessék; aki ennek nem tesz eleget, az az eretnekség gyanújába keveredik, legyen az egyházi személy vagy laikus… 1486-ban Mainz megyéspüspöke kijelentette, hogy a német nyelv nem alkalmas a mély vallási igazságok kifejezésére.
Ismételten, és még határozottabban be lett tiltva a Biblia olvasása a janzenistáknak (ezek a reformmozgalom hívei voltak Franciaországban), főleg az Újszövetség francia fordításának kiadása után, amelyet Quesnel atya készített (Párizs, 1693), amelynek lábjegyzetében le van írva, hogy a Biblia minden kereszténynek adatott, fontos számukra, sőt nagyon szükséges… Ezen magyarázat ellen érvelt XI. Kelemen pápa az „Unigenitus” nevezetű híres bullájában (1713), amely 101 cikkelyt tartalmaz, és azokban nem csupán Quesnel Újszövetség-széljegyzetének némely mondatát veti el, de még azokat is, amelyek megtalálhatók a Szentírás szó szerinti értelmezésében is, és ezeket a gonoszság hajtásainak nevezi… Ilyen jellegű támadások által a jezsuitáknak sikerült a parlamentben beavatkozniuk a birodalmi törvényekbe.”
(Karl H. Meusel: Kirchliches Handlexikon)
26. Dokumentum – A Szentírás elnyomására irányuló törekvések. Toulouse városának tanácsa, amely abban az időben ülésezett, amikor éppen a kereszteshadjárat folyt az albigensek ellen, ekképpen döntött: „Megtiltjuk, hogy bárki is az egyházi elöljárókon kívül birtokolják az Ószövetség vagy az Újszövetség könyveit… Megtiltjuk mindenkinek a legnagyobb szigorúsággal, hogy rendelkezhessenek bárminemű magán fordítással… Az olyan embereknek a lakhelyét, akiknél ilyen iratokat találtatnak, még ha legnyomorúságosabb kunyhóról, vagy legrejtettebb menedékhelyről van is szó, a földdel egyenlővé kell tenni. Az ilyen emberek üldöztessenek ki az erdőkbe és barlangokba, aki pedig fedelet ád nekik, szigorúan meg kell büntetni.”
(Tolosanumi zsinat, IX. Gergely, anno chr. 1229, 14. és 2. határozat)
„Ez a pestis [a Biblia] már annyira elterjedt, hogy néhányan maguknak választanak papokat, evangelistákat, akik azonban megcsonkították és megtapodták az evangélium igazságát, és maguk céljainak csináltak evangéliumot… habár tudják, hogy a Biblia laikusok általi hirdetése és magyarázása teljesen be van tiltva.” (Acts of Inquisition – Philip van Limborch: History of the Inquisition, 8. fejezet).
Tarragona várostanácsa 1234-ben elrendelte: „Senki sem tarthatja tulajdonában sem Ószövetség sem pedig az Újszövetség könyveit, újlatin (román) fordításait, amennyiben valaki birtokában mégis lennének ilyen könyvek, e rendelet kiadása utáni nyolc napon belül adja le a helyi püspöknek, hogy azok elégettesenek; különben a tulajdonos az eretnekség vádja alá helyeztetik.”
(D. Lortsch: Histoire de la Bible in France, 1910)
A konstanzi zsinaton, 1415-ben Arundel canterbury érseke Wiclyffet halála után elítélte, mint „az eretnekség bomlaszó terjesztőjét, aki elkövette a Szentírás új fordítását anyanyelvére”.
A római katolikus egyház Biblia iránti ellenszenve még évszázadokon át tartott, és különösen az új Biblia-társaságok megalapítása idejében még rendkívül fel is erősödött. 1866. december 8-án IX. Pius pápa Quanta Cura nevezetű enciklikája nyolcvan tévelygést tartalmazó névsort ismertet, tíz különböző fejezetben. Itt az előző pápai határozatokra hivatkozva a Biblia-társaságokra úgy tekint, mint a „pestisre”, egy kalap alá véve azokat a szocializmussal, a kommunizmussal, a titkos társaságokkal és a liberálisokkal. A pápa az 1864-ben kiadott Qui pluribus nevezetű körlevelében már úgy ír róluk, mint a „teljesen hamis Biblia-társaságokról, amelyek az eretnekek régi trükkjét újítják fel, és az egyház legszentebb előírásai ellenére a Szentírás könyveit a világ minden nyelvére lefordítják, s gyakran fordítottjára állított megjegyzésekkel látják el azokat”.
Csak már az utóbbi időkben észlelhető ebben a szemléletben bizonyos változás, habár még érvényben van a protestáns, illetve a Szentszék által el nem imert fordítások olvasása, és a tilalom áthágása egyházi büntetést von maga után. Mindezek ellenére sikerült a fékező hatásokat annyira semlegesíteni, hogy kifejlődhetett egy ún. katolikus Biblia-mozgalom, amelyhez XII. Pius pápa is csatlakozott a Divino Afflante Spiritu enciklikája által (1943). Gyakorlatilag azonban ez a fejlődés nem nagyon jelentkezik ott, ahol a katolikus egyház a többségre támaszkodik vagy pedig egyenesen államegyházként működik egy többségében katolikus országban.
27. Dokumentum – Önkényuralom. Mint megbízható és tömör bevezetést a francia történelembe lásd L. Gershoy: The French Revolution, 1932; G. Lefebvre: The Coming of the French revolution, Princeton 1947; H. von Sybel: History of the French Revolution, 1869.
A Le Moniteur Universal napilap félhivatalos lapként működött a forradalom idején, ezért korhű forrásként értékelhető, mivel hiteles feljegyzéseket tartalmaz a megbeszélésekről, határozatokról és gyűlésekről, mint ahogy egyes dokumentumokat teljes terjedelemben közölt. Ki is lett adva utánnyomtatásban.
Lásd még A. Aulard: Christianity and French Revolution, London, 1927, és egy remek tanulmányt, W. H. Jervis: The Gallician Church and the Revolution, London 1882.
Az egyház és az állam viszonyáról Franciaországban a francia forradalom idején lásd Henry H. Walsh: The Concordate of 1801, A study of Nationalism in Relation to church and State, New York, 1933; Charles Ledra: L´Eglise de France sous la Révolution, Paris, 1949. Némely korabeli tanulmány a forradalom vallásra gyakorolt hatásáról: G. Chais de Sourcesol: Le Livre des Manifestes, Avignon, 1800, amelyben a szerző megkísérli megállapítani a forradalom okait és hatását a vallásra stb.; James Bicheno: The Signs of the Times, London 1794; James Winthrop: A Systematic Arrangement of Several Scripture Prophecies Relating to Antichrist, Boston, 1795; Lathrop: The Prophecy of Daniel Relatingto the Time of the End, Springfield, 1811.
Az egyházról a forradalmi időkben lásd W. M. Sloan: The French Revolution and Religious Reform, 1901; P. F. La Gorce: Histoire Religieuse de la Révolution, Paris, 1909.
A pápasághoz való viszonyáról lásd G. Bourgin: La France it Rome de 1788–1797, Paris, 1808, a római kúria vatikáni archívumban található titkos dokumentumaira támaszkodik; A. Latreille: L´Eglise Catholique et la Révolution, Paris, 1950.
A protestánsokról a forradalmi időkben lásd E. de Pessensé: The Reign of Terror, Cincinnati, 1869.
28. Dokumentum – A nép és a privilegizáltak osztálya. Dr. Philippson a Das Zeitalter Ludwigs des Vierzehntenben így ír erről: „XIV. Lajos mind a kül-, mind pedig a belpolitikában kudarcot vallott, és reakciót váltott ki; hasonlóképpen zajlott az egyházpolitikában. A lelkiismeret szabadsága, amelyet oly hosszú időn át elnyomott és üldözött, újra feltámadt a janzemizmus formájában anélkül, hogy azt most már képes lett volna eltávolítani. Annak ellenére, hogy ez volt az egyetlen dolog, ami a királyt a halálos ágyán nyugtalanított, a bajsejtelme beigazolódott. A janzenizmus a királyi rend és a pápai hatalom szembeni ellenállás kovásszává vált. Így XIV. Lajos vallási üldözzései teljes mértékben keserű gyümölcsöt teremtek mind neki, mind pedig a követőinek egyaránt.”
Egy nagyon szomorú, a forradalom elején zajló ún. harmadik rendi felkelésről ír nagyon részletesen Oncken a Das Zeitalter der Revolution, des Kaiserreichs und der Befreiungskriege c. könyvében.
További források: H. v. Holst: Lowell Lectures on the French Revolution; H. Taine: Les Origines de la France contemporaire, 1875; A. Young: Travels in France.
29. Dokumentum – A francia forradalom megtorló jellege. További részletek a visszavágás módjairól a francia forradalom idején lásd H. Gill: The papal Drama; E. de Pressensé: The Church and the French Revolution; D. de Cassagnac: Histoire des Girondins et des massacres de septembre, 1860.
30. Dokumentum – A rémuralom kegyetlenségei. Lásd. M. A. Tiers: History of the French revolution, New York 1890; F. A. Mignet: History of the French revolution, 1894; A. Alison: History of Europe 1789–1815, New York, 1872.
31. Dokumentum – A Szentírás terjesztése. William Canton, a Brit és Külföldi Bibliatársaság munkatársa szerint 1804-ben „a világon létező összes Biblia száma, a kéziratokat és nyomtatott példányokat, a világ minden nyelvű fordítását beleértve, nem sokkal haladta meg a négy milliót”. A különböző nyelvek számát, amelyeken 4 millió példány íródott, beleértve olyan hajdani nyelveket is, mint Ulfilas gót vagy Beda angolszász nyelve, kb. ötvenre teszik. (What is the Bible Society?, rev. kiadás, 1904. 23. o.)
Az Amerikai Bibliatársaság beszámolója szerint 1819 és 1955 között 481 149 365 Bibliát vagy Biblia-részt adtak ki. A Brit- és Külföldi Bibliatársulat több mint 600 milliót adott ki eddig az időig. Egyedül az Amerikai Bibliatársaság 1955-ben 23 819 733 Bibliát és Biblia-részt tett közkinccsé a világban. 1955 decemberéig 1092 nyelven jelentek meg Biblia-fordítások.
32. Dokumentum – Keresztény külmisszió. A korai kereszténység missziói aktivitása egészen a legújabb időkig nem ismétlődött meg. A keresztes hadjáratok és a vallásháborúk megbénították azt, és ezért csaknem 1000 esztendeig szinte tetszhalotti állapotban volt. A reformáció idején zajlott ugyan egy kisebb terjedelmű külmissziói munka, főleg a korai jezsuiták végeztek jelentős missziói tevékenységet. A pietista ébredés idején is támadt néhány misszionárius. A morva egyház a 18. században végzett missziót Észak-Amerikában, de a külmisszió valódi feltámadása 1800 táján indult, a „végső időben” (Dn 12,4). 1792-ben alakult a Baptista Misszió Társaság, amely az egyik testvérüket, Carey-t küldte a Távol-Keletre, Indiába. 1795-ben megalapították a Londoni Missziótársaságot, majd 1799-ben megalakult az a szervezet, amely 1814-ben felvette a Church Missionary Society (Egyházi Misssziói Társaság) nevet. Nem sokkal ezután jött létre a Wesleyan Missionary Society (Metodista Missziói Társaság). Az Egyesült Államokban 1812-ben alapították meg az American Board of Commissioneres for Foreign Missions társaságot, amely kiküldte Calcuttába Adoniram Judsont, aki végül is Burmában telepedett le a következő esztendőben. 1814-ben alakult az American Baptist Missionary Union, míg a Presbiterian Board of Foreign Missions 1837-ben.
„A 18. század végén a kereszténység, szemben a többi vallással, mind az öt világrészen elterjedt volt. A 19. század elején indult el valójában az egész világot behálózó elterjedése. Azokon a területeken, amelyeken már gyökereket eresztett, még újabb támaszpontok alakultak, így adva volt az olyan országok, szigetek, nemzetek és törzsek keresztények általi meghódítása, amelyek még addig nem voltak kapcsolatban ezzel a vallással. Észak-, Közép-, és Dél-Amerikában elkezdődött a misszionárusok bennszülöttek közötti munkája, olyan helyeken, ahol addig még senki idegen nem járt; a feketék többsége elfogadta a kereszténységet. A Csendes-óceáni-szigeteken a kereszténység szokatlan mértékű növekedést mondhatott magáénak. Ázsiában és Szibériában, Indiában, Burmában, Malajziában, Thaiföldön, Sri Lankán, Malajziában, Indokínában, Kínában, Koreában és Japánban is jóval nagyobb mértékben növekedett a keresztények száma, mint valaha. Ezen államok kultúrájára nagyobb hatással lett a kereszténység, mint ahogy az az egyház nagyságából ítélve elvárható lenne.
A kereszténység terjedése a 19. században a vallásosság feléledésével magyarázható… Ilyen rövid időszak alatt még soha nem vezetett a keresztények kezdeményezése ennyi új mozgalom létrejöttéhez. A kereszténységnek még soha nem volt ilyen nagy hatása Nyugat-Európa népeire nézve. Ez a hatalmas erő vezetett később ahhoz, hogy olyan missziók szerveződtek, amelyek a 19. században megemelte a keresztények számát, és megerősítette a kereszténység hatását.” (Kenneth Scott Latourette: A History of the Expansion of Christianity, New York, 1941)
Egyéb források: Walther v. Loewen: Der Weg des Evangeliums durch die Welt; Martin Schlunk: Die Weltmission des Christentums, Hamburg, 1925.
33. Dokumentum – A lisszaboni földrengés. Biztosan voltak nagyobb és szörnyűbb földrengések is, mint a lisszaboni földrengés. Sokkal pusztítóbbak, lényegesen több halálos áldozattal, sőt olyanok is, amelyek nagyobb károkat okoztak, azonban egyik sem hatott olyan erővel az emberek lelki és szellemi életére, mint amely 1775-ben Lisszabonban történt. Mivel éppen a felvilágosodás és emberi értelem „győzelmének” idején hirdettek meg harcot Isten tekintélye és a vallás ellen, sokan joggal hihették, hogy ezt a váratlan és szörnyű rengést Isten határozott jelének megnyilvánulásaként kell értékelni, és hogy Isten éppen ez által lépett fel az ember vakmerőségével szemben. A földrengés szellemi és lelki hatásai sokkal mélyebbre hatoltak az emberi tudatba, mint az anyagi veszteség miatti megrázkódtatás. Az emberek tudatosították, hogy Isten kezében van az emberség történelme! A földdel együtt megrendült az emberi értelembe vetett hit is.
34. Dokumentum – William Miller. 1782. február 15-én született Pittsfieldben, Massachussets államban (USA), és 1849. december 20-án hunyt el Low Hamptonban, New York államban, ahová 1786-ban költözött a szüleivel. Miller terjedelmes életrajzát Sylvester Bliss életrajzíró vetette papírra: Memoirs of William Miller, Boston, 1853.
35. Dokumentum – A jövendölések időpontjai. Artaxerxés uralkodásának hetedik esztendejének a zsidó időszámítás szerinti ötödik (Ab) hónapja i. e. 457. július 23-tól augusztus 21-ig tartott. Ezsdrás Jeruzsálembe érkezése után ugyanennek az évnek az őszére esett a király rendeletének érvénybelépése is. Az i. e. 457 dátum pontosságának leellenőrzését, amely Artaxerxés uralkodásának hetedik esztendejében volt, lásd S. H. Horn–L. H. Wood: The Chronology of Ezra 7., Washington, 1953; The Seventh-day Adventists Bible Comentary, Washington, 1954.
36. Dokumentum – Az Ottomán Birodalom bukása. A mohamedán törökök Európába való betörése Konstantinápoly eleste után, 1453-ban olyan erőteljes volt, mint annak idején a mohamedán szaracénok katasztófális hadviselése volt a Római Birodalom keleti része ellen, 150 évvel Mohamed halála után. A reformáció korában Törökország állandó veszélyt jelentett az európai kereszténység keleti kapujánál. A reformátorok lejegyzései tele vannak az ottomán hatalom elítélésével. Ettől az időtől fogva a keresztény történelemírók állandóan foglalkoztak Törökország feladatával a jövő eseményeivel kapcsolatban. A prófétikus iratok magyarázói tudták, hogy az Írás egyaránt megjövendölte a törökök hatalomra jutását és bukását. Josiah Litch kidolgozta a jövendölésekben található, az időkre vonatkozó adatok alkalmazását a török fennhatóság alól való szabadulásról, amelyet 1840 augusztusára jövendölt meg, az „óra, nap, hónap, év” elv alapján. Litch elképzeléseinek részletes leírását lásd: The Probability of the Second Comming of Christ A. D. 1843 (1838. június); An Address to the Clergy (1840) és a Sign of the Times and Expositor of Pophecy (1840, 1841); J. N. Loughborough: The Great Advent Movement, 1905; Uriah Smith: Thoughts on Daniel and Revelation, 1944.
Az Ottomán Birodalom korai történelmét és a török hatalom hanyatlását William Miller is leírta: The Ottoman Empire and Its Successors, 1801–1927, Cambridge, 1936; George S. L. Eversley: The Turkish Empire from 1288 to 1814, London, 1923; Joseph von Hammer-Purgstall: Geschichte des Osmanischen Reiches, Pesth, 1834–1836; Herbert A. Gibbons: Foundation of the Ottoman Empire, 1300–1403, Oxford, 1916; Arnold J. Toynbee–Kenneth B. Kirkwood: Turkey, London 1926; J. W. Zinkeisen: Geschichte des Osmanischen Reiches in Europa.
37. Dokumentum – Az anyanyelvű Bibliák betiltása. A római katolikus egyház álláspontjáról az anyanyelvű Bibliák terjesztésével kapcsolatban, lásd: The Catholic Encyclopedia, „Biblia” c. fejezet; G. P. Fisher: The Reformation, 1873; Gibbons kardinális: The Faith of our Fathers, 1897; John Dowling: History of Romanism, 1871; L. F. Bungener: History of the Council of Trent, Edinburg, 1853; G. H. Putnam: Books and Their Makers During the Middle Ages.
Lásd még: William Muir: The Arrested Reformation, 1912; Herold Grimm: The Reformation Era, 1954; Index of Prohibited Books, 1930; Timothy Hurley: A Commentary on the Present Index Legislation, New York, 1908; Translation of the Great Encyclical Letters of Leo XIII., New York, 1903; Walther von Loewen: Der moderne Katholizismus, Witten, 1955.
38. Dokumentum – Az üdvözültek ruhája. Az arról szóló meséket, hogy az adventisták ruhát készítenek maguknak, amelyben majd elragadtatnak „az Úr elé a levegőbe”, olyanok találták ki, akik az Úr eljövetelét hirdetőket akarták hiteltelenné tenni. Ezek a rágalmak olyan komolysággal lettek terjesztve, hogy sokan el is hitték. A gondos vizsgálat azonban bebizonyította, hogy az egész csak koholmány. Évekkel később jelentős pénzösszeget kínáltak fel annak, aki bizonyítékkal is szolgál. De ilyen nem akadt! Senkinek azok közül, akik várták a Messiás eljövetelét, nem volt annyira gyatra az Írásokkal kapcsolatos ismerete, hogy azt hihette volna: erre az alkalomra bármilyen öltözéket kellene készítenie. Az egyedüli öltözet, amelyre a szenteknek szükségük van az Úrral való találkozásra, az a Krisztus igazságossága. (Lásd Ésa 61,10; Jel 19,8.) Az üdvözültek ruhájával kapcsolatos legenda megcáfolásával kapcsolatban lásd: Francis D. Nichl: Midnigt Cry, Washington, 1944; Le Roy Edwin Froom: Prophetic Faith of Our Fathers, Washington, 1954.
39. Dokumentum – Az időszámítás a jövendölésekben. Dr. George Bush, a New York Egyetem héber és orientalista irodalommal foglalkozó professzora, a William Millernek címzett levelében, amelyet az Advent Herald (Signs of the Times Reporter, Boston) folyóirat közölt 1844. március 6-án és 13-án, néhány fontos megjegyzést írt Miller időszámítási módszerével kapcsolatban: „Az én megítélésem szerint sem önnek, sem pedig barátjainak nem lehet felróni, hogy olyan sok időt és figyelmet szentelnek a jövendölési időszámításnak, és hogy nagy erőfeszítéseket tesznek a prófétikus időszakok kezdetének és végének a kiszámítására. Ha a Szent Szellem valóban közli a prófétikus könyvekben ezeket az időszakokat, akkor azt azzal a szándékkal teszi, hogy az emberek tanulmányozzák és meg is értsék azokat; és senkit sem bélyegezhetnek tudatlannak, csak azért, mert ezt az Írások iránti tisztelettel meg is kíséreli… Azáltal, hogy a napot, mint jövendölési szakkifejezést használják az év megjelölésére, nézetem szerint a leghelyesebb magyarázathoz juthatnak. Ezt erősítik meg azok a nevek, mint Isaac Newton, Kirby, Scott, Keith és mások, akik már korábban eljutottak arra a felismerésre, mint önök. Mindnyájan egyetértenek abban, hogy a legfontosabb időszakok, amelyekről Dániel és János is említést tesznek, valóban beteljesednek napjainkban, és különös logika lenne önöket eretnekséggel megvádolni, ha ugyanarra a nézetre jutnak, mint a nagynevű elődjeink… Úgy vélem, az önök tévedése más tőből fakad, mint az időszámítás… Az esemény, amely mostanság teljesedik be, a jellegében lett tévesen meghatározva.” Lásd még Le Roy Edwin Froom: Prophetic Faith of Our Fathers, Washington, 1950.
40. Dokumentum – A hármas angyali üzenet. A Jel 14,6–7 az első angyali üzenetet írja le. Aztán a próféta folytatja: „És más angyal követé azt és mondta: leomlott, leomlott Babilon, a nagy város… és harmadik angyal is követé azokat…” Az itt használt „követé” szó azt jelenti, hogy „együtt menni valakivel, követni valakit, menni vele”. (Lásd még Henry George Little–Robert Scott: Greek English Lexicon, Oxford, 1940). Jelenti még „kísérni valakit”. (Lásd George Abbot-Smith: A Manual Greek Lexicon of the New Testament, Edinburgh, 1950). Ugyanarról a szóról beszélhetünk, amely Márk 5,24-ben található: „El is ment vele, és követi őt a nagy sokaság, és összeszorították őt.” A 144 000 üdvözült leírásánál szintén megtalálható a Jel 14,4-ben: „Követik a Bárányt, akárhová megy.” E két idézetből kitűnik, hogy „együttmenésről” van itt szó, „valakinek a társaságában”. Ugyanúgy az 1Kor 10,4-ben, ahol Izrael gyermekeiről olvashatunk, hogy ittak a lelki sziklából, amely kísérte őket, található a „kísérte” szó, amely ugyanabból a görög szóból van lefordítva, és a megjegyzésben ez áll: „ment velük.” Ebből megtudhatjuk, hogy Jel 14,8 versének nem az a jelentése, hogy a második és a harmadik angyal követte az elsőt időben egymás után, hanem, hogy „vele együtt ment”. A három üzenet tulajdonképpen egy hármas üzenet. Csupán a keletkezésük révén három üzenet. Amint azonban elhangzanak, eggyé és oszthatatlanná válnak!
41. Dokumentum – Róma püspökeinek felsőbbsége. A legmeghatározóbb körülményekről, amelyek a római püspökök felsőbbségének kisajátításához vezettek lásd Robert Francis Bellarmine kardinális művét: Pover of the Popes in Temporal Affairs; Henry Edward Manning kardinális: The Temporal Power of the Vicar of Jesus Christ, London, 1862; James Gibbon kardinális: Faith of Our Fathers, Baltimore, 1917. Protestáns szerzőktől lásd Trevor Gervase Jalland: The Church and Papacy, London 1944; Richard Frederick Littledale: Petrine Claims, London, 1899; James T. Shotwell és Louise Ropes Loomis: The See of Peter, New York, 1927; Christopher B. Coleman: The treatise of lorenzo Valla on the Donation of Constantine, New York, 1914.
42. Dokumentum – A római egyház hatalmi intézkedései. Már a 19. században megjelentek pozitív értékelések az inkvizícióval kapcsolatban. Az Analecta ecclesiastica folyóirat leközölt 1895-ben egy 1484. február 28-ei keltezésű inkvizíciós ítéletet, amelyhez egy lelkes ének volt csatolva egy kapucínus szerzetes tollából az eretnekek elégetéséről, mint üdvösséges intézményről: „Ó ti áldott lángjai a mágjának, melyek által kisszámú elítélt elpusztításával százak és ezrek lettek kirántva a szörny pofájából és az örök kárhozatból!” A spanyol Torquemeda, a nagy inkvizítor és de Epila inkvizítor, akik alatt keresztények százai lettek kivégezve, mindmáig nagy, sőt legnagyobb tisztelenek örvendhetnek a katolikus egyházban.
43. Dokumentum – Róma hatalomszomja. A katolikus egyház, ami a dogmát illeti, minden téren toleranciahiányban szenved. Hogy hogyan is néz ki valójában a vallásszabadság azokban az államokban, amelyekben a katolikus egyháznak korlátlan hatalma van, jól ábrázolják a spanyolországi és a koliumbiai viszonyok. Az egyik röplapon, amelyet Spanyolországban bocsátottak ki az utóbbi években ez áll: „Előnybe részesítenénk az inkvizíció mágjáit a liberális toleranciával szemben!” (Loewenich: Der moderne Katholizismus)
Ahol többségben van a katolikusság, sehol nem engedi meg sem a vallásszabadságot, sem pedig a toleranciát. Ahol viszont kisebbségben van, ott megköveteli, saját jogának tekinti. A katolikus egyház fenntartja jogát az igazságra. Ebből az „igényből” ered az intoleranciája a más hitűekkel szemben. A „szentszék” a pontifex maximus személyének képviseletében meghatározza mi az igazság, eldönti, hogy miben kell hinni, és nemcsak hogy megtestesíti tévedhetetlenséget, de még a tévedés lehetőségét is kizárja! Szerintük az egyházi hagyomány az igazság elsődleges forrása. A reformáció „Sola Scriptura” – „csak az Írás” – elvével szemben a tridenti zsinat (1545–1563) a Szentírás és az apostoli hagyomány elvét állította, amihez hozzáadta még az egyház hagyományait. Ennek a zsinatnak határozataiban olvashatjuk: „Elismerem az apostoli és az egyházi hagyományokat és más szokásokat, valamint ennek az egyháznak a cikkelyeit… Elismerem a Szentírást is abban az értelemben, amelyben az anyaszentegyház ismeri el, amelynek dolga megítélni a Szentírás értelmezését és magyarázatát; soha nem fogom másképpen értelmezni és magyarázni mint az egyházatyák egyértelmű felfogása szerint.”
Eszerint az értelmezés szerint az egyház hagyománya a Szentírás magyarázója. Hogy miben kell hinni és hogyan kell magyarázni az egyes szövegeket, arról a katolikus egyház dönt. A katolikus hívek személyes felfogását ehhez a döntéshez kell igazítani, mégha jobb ismerettel is rendelkeznének. A Biblia és a hagyomány elentéte esetén a helyzet szerint mindig a hagyománynak van előnye, amely aztán egyszerűen bevezetődik az Írásba. Manapság, a mindennapi élet területén kevés olyan hely van, ahol a katolikus egyház nem határozta volna meg a „megismerés” megengedhető határait.
Azon jog kisajátításával, hogy eldönti mi az igaz, és mi nem, a katolikus egyház abszolutikussá vált; már nem áll az evangélium alatt, hanem uralkodik rajta és irányítja is! Ezzel azonban a katolikus egyház eltávolodott az evangéliumi alapoktól és önmagát állította az igazság helyére. A katolikus oldal minden kifejezése azt igazolja, hogy a katolikus egyház nem hajlandó lemondani egyedüliségének igényéről az igazság kérdéseiben. A római katolikus felfogás hangoztatja, hogy az igazság sohasem jeleníthető meg a katolikus egyházzal való valamilyen közösségében, hanem egyedül csak magában a katolikus egyházban.
44. Dokumentum – Az etióp egyház és a szombatünneplés. A legutóbbi időkig a kopt egyház Etiópiában megtartotta a hetedik napot, a szombatot. Emellett a többi keresztényhez hasonlóan a vasárnapot is megünnepelték. A szombatnap megtartása a modern Etiópiában gyakorlatilag megszűnt. Az etiópiaiak ünnepléséről szemtanúkként nyilatkoznak: Pero Gomes de Teixeira: The Discovery of Abyssinia by the Portuguese in 1520 (angol fordítása: London, British Museum, 1938), 79. o.; Francisco Alvarez fráter: Narrative of the Portuguese Embassy to Abyssinia During the Years 1520–1527, megtalálható: Records of the Hakluyt Society, London, 1881, 64. köt., 22–49. o. Michael Russel: Nubia and Abyssinia (idézi frater Lobo: Catholic missionary in Etiopia in 1622), New York, Harper and Brothers, 1837, 226–229. o.; S. Giacomo Barati: Late Travels Into the Remote Countries of Abyssinia, London, 1670, Benjamin Billingsley, 134–137. o.; Job Ludolphus: A New History for Ethiopia, London, S. Smith, 1682, 234–357. o.; Samuel Gobat: Journal of Three Years’ Residence in Abyssinia, New York, 1850, 55–58., 83–98. o.; Peter Heylyn: History of the Sabbath, 2. kiad., 1636, 198–200. o.; Arthur P. Stanley: Lectures on the History of the Eastern Church, New York, Charles Scribners’s Sons, 1882, 1. köt., 1.1; C. F. Rey: Romance of the Portuguese in Abyssinia, London, F. H. and G. Witherley, 1929, 59., 253–297. o.
