GC 409 Az az ige, amely az adventhit legfontosabb alapja és támasztó pillére, ezt a kinyilatkoztatást tartalmazza: „Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága.” (Dn 8,14) Akik hittek az Úr közeli eljövetelében, ezeket a szavakat jól ismerték. Ezrek mondogatták ezt a jövendölést hitük jelmondataként. Mindannyian érezték, hogy a benne megjövendölt eseményeken múlnak legszebb váradalmaik és legbecsesebb reményeik. Bebizonyosodott, hogy ezek a jövendölési napok 1844 őszén érnek véget. Akkor még az adventhívők is azt vallották, amit az egész keresztény világ: hogy a föld, vagy annak bizonyos része a szenthely. A szenthely megtisztítása alatt azt értették, hogy az utolsó nagy napon a föld tűz által megtisztul, és ez a második adventkor következik be. Így jutottak el arra a következtetésre, hogy Krisztus 1844-ben visszatér a földre.
De a megállapított idő elmúlt, és az Úr nem jelent meg. A hívők tudták, hogy Isten nem tévedhet. A jövendölés értelmezésében lehet-e a hiba? De hol tévedtek? Sokan elhamarkodottan azzal a kijelentéssel vágták el a gordiuszi csomót, hogy a 2300 nap nem ért véget 1844-ben. Ezt semmi mással nem tudták megindokolni, csak azzal, hogy az Úr nem jött el akkor, amikor várták. GC 410 Úgy okoskodtak, hogy ha a jövendölési napok véget értek volna 1844-ben, akkor Krisztus visszajött volna, hogy a szenthelyet, illetve a földet tűzzel megtisztítsa, de mivel Krisztus nem jött el, a jövendölési napok nem érhettek véget.
Ennek az állításnak az elfogadásához meg kellett tagadniuk a korábbi prófétikus időszámítást. Megállapításuk szerint a 2300 nap i. e. 457 őszén kezdődött, amikor a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére kiadott artaxerxesi rendelet hatályba lépett. Ezt a kiindulópontot véve alapul, pontosan és harmonikusan helyükre tudták tenni annak az időszaknak az eseményeit, amelyet Dániel próféta megjövendöl és megmagyaráz (Dn 9,25–27). A 69 hét, azaz a 2300 év első 483 éve a Messiásig, a Felkentig tartott. Krisztus alámerítése és a Szentlélek általi felkenetése i. sz. 27-ben, tehát pontosan a próféciában meghatározott időben történt. A hetvenedik hét közepén a Messiás „kiirtatott”. Alámerítése után három és fél évvel – i. sz. 31 tavaszán – Krisztust keresztre feszítették. A hetven hetet, azaz a 490 évet elsősorban a zsidó nép kapta. Amikor ez az időszak lejárt, a nemzet Krisztus tanítványainak üldözésével megpecsételte azt a döntését, hogy Krisztust elutasítja. Az apostolok i. sz. 34-ben a pogányok felé fordultak. A 2300 év első 490 éve véget ért. Még 1810 év volt hátra. Az 1810 év i. sz. 34 – 1844-ig terjedt. „Azután – mondta az angyal – kiderül a szenthely igazsága.” A korábbi próféciák minden részlete kétségtelenül teljesedett a megjelölt időben.
E számításban minden világos és harmonikus volt, kivéve azt, hogy 1844-ben semmi olyan látható esemény nem történt, ami megfelelt volna a szenthely megtisztításának. Akik visszavonták azt az állítást, hogy a prófétikus napok 1844-ben véget értek – amivel az egész kérdést összekuszálták –, elfordultak attól az állásfoglalástól, amely a jövendölés teljesedéseire épült.
A nagy adventmozgalomban mégis Isten vezette népét. Hatalma és dicsősége kísérte a munkát, és Isten nem engedte, hogy hamis és fanatikus izgalomnak bélyegzett gyászos csalódással érjen véget. Nem hagyta, hogy Igéjét kétely és bizonytalanság burkolja. GC 411 Sokan visszavonták a korábbi prófétikus időszámításukat, és megtagadták az erre alapozott mozgalmat. Mások azonban nem voltak hajlandók azokat a hittételeket és tapasztalatokat megtagadni, amelyeket a Szentírás igazolt, és a Szentlélek tanúsított. Hitték, hogy a próféciák kutatásában és magyarázásában józan elveket követtek, hogy kötelességük szilárdan ragaszkodni a már megismert igazságokhoz, és az addig alkalmazott elvek alapján tovább kell kutatniuk a Szentírást. Buzgó imával vizsgálták felül állásfoglalásukat, a Szentírásban kerestek választ arra a kérdésre, hogy vajon hol tévedtek.
Mivel a jövendölési idők kiszámításában nem találtak hibát, gondosabban kezdték vizsgálni a szentély tanát.
Kutatásuk során egyetlen szentírási bizonyítékot sem találtak annak a közhiedelemnek az alátámasztására, hogy a föld a szenthely, viszont megtalálták a Bibliában a szentély tanának, jellegének, helyének és szolgálatainak részletes magyarázatát. A szent írók bizonyságtevése olyan világos és sokrétű, hogy nem fér hozzá kétség. Pál apostol a Zsidókhoz írt levélben ezt mondja: „Annakokáért voltak ugyan az első szövetségnek is istentiszteleti rendtartásai, mint szintén világi szenthelye. Mert sátor építtetett, az első, amelyben vala a gyertyatartó, meg az asztal és a kenyerek felrakása; ezt nevezték szenthelynek. A második kárpiton túl pedig az a sátor, melyet neveztek szentek szentének. Melyben vala az arany füstölő oltár és a szövetség ládája beborítva minden felől arannyal, ebben a mannás aranykorsó és Áron kihajtott vesszeje, meg a szövetség táblái. Fölötte pedig a dicsőség kérubjai, beárnyékolva a fedelet.” (Zsid 9,1–5)
A szenthely, amelyre Pál itt utal, az a sátortemplom volt, amelyet Mózes Isten parancsára a Magasságos földi lakóhelyéül épített. „Készítsenek nékem szent hajlékot, hogy őközöttük lakozzam” (2Móz 25,8) – hangzott a parancs, amikor Mózes Istennel volt a hegyen. GC 412 Izrael a pusztában vándorolt, ezért a sátortemplomot úgy kellett elkészítenie, hogy alkalmas legyen a szállításra. Mindamellett rendkívül impozáns építmény volt. Falai vastag aranylemezekkel borított és ezüst foglalatba helyezett függőleges deszkalapokból álltak, a tetejét pedig egy sorozat függönyből, illetve takaróból alakították ki, amelyek közül a külső bőrből volt, a legbelső pedig kérubalakokkal gyönyörűen hímzett fehér gyolcsból. A templomnak pitvara is volt. Itt állt az égőáldozati oltár. Maga a sátortemplom a szentélynek és a szentek szentjének nevezett két helyiségből állt, amelyeket gazdagon díszített függöny, illetve lepel választott el egymástól. Hasonló lepel zárta le az első helyiség bejáratát is.
A szentélyben, a déli oldalon volt a gyertyatartó, amelynek hét lámpája éjjel és nappal világított. Az északi oldalon állt a szent kenyerek asztala. A szentélyt és a szentek szentjét elválasztó függöny előtt volt az arany füstölő oltár, amelyről az illatfelhő Izrael imájával együtt naponként felszállt Isten elé.
A szentek szentjében állt az arany borítású, értékes fából készült frigyláda, amely az Isten által írt törvényt: a Tízparancsolatot megörökítő két kőtáblát rejtette magában. A szent láda csodálatos mestermívű fedele volt a kegyelem királyi széke. A fedél felett tömör aranyból készült két kérub emelkedett, egy-egy a láda két szélén. Isten jelenléte ebben a helyiségben mutatkozott meg, a két kérub közötti dicsőségfelhőben.
Miután a héberek letelepedtek Kánaánban, a sátortemplomot felváltotta Salamon temploma, amely bár állandó és nagyobb építmény volt, de megőrizte az előző templom arányait, és hasonlóképp volt berendezve. A templom ebben a formájában maradt fenn – eltekintve attól, hogy Dániel korában romokban hevert – i. sz. 70-ig. Ekkor a rómaiak elpusztították.
Ez volt az egyetlen olyan templom a földön, amelyről a Biblia tájékoztatást ad. Erről mondta Pál, hogy az első szövetség szenthelye. GC 413 De vajon az újszövetségnek nincs szenthelye?
Visszalapozva a Zsidókhoz írt levélhez, az igazság keresője egy második, illetve újszövetségi szenthelyre talál utalást a már idézett páli kijelentésben: „Annakokáért voltak ugyan az első szövetségnek is istentiszteleti rendtartásai, mint szintén világi szenthelye.” Az „is” szó sejteti, hogy Pál korábban már tett említést erről a szenthelyről. Az előző fejezet elején ez olvasható: „Fődolog pedig azokra nézve, amiket mondunk az, hogy olyan főpapunk van, aki a mennyei Felség királyi székének jobbjára üle, mint a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember épített.” (Zsid 8,1–2)
Itt utalást találunk az újszövetség szenthelyére. Az első szövetség szenthelyét ember építette: Mózes. Ezt azonban az Úr építette, nem ember. Abban a templomban a földi papok végezték szolgálatukat, ebben pedig Krisztus, a mi nagy Főpapunk szolgál Isten jobbján. Az első templom a földön volt, a második pedig a mennyben van.
A Mózes által épített templom minta után készült. Az Úr ezt parancsolta neki: „Mindenestől úgy csináljátok, amint én megmutatom néked a hajléknak formáját, és annak minden edényeinek formáját.” Majd ez a parancs hangzott el: „Vigyázz, hogy arra a formára csináld, amely a hegyen mutattatott néked.” (2Móz 25,9.40) Pál pedig azt mondja: az első sátor „példázat a jelenkori időre, mikor áldoznak… ajándékokkal és áldozatokkal”, szent helyei „a mennyei dolgoknak ábrázolatai” voltak, a papok, akik a törvény szerint áldoztak ajándékokkal, „a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának” szolgáltak, és „nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk” (Zsid 9,9.23; 8,5; 9,24). GC 414
A mennyei templom, amelyben Jézus értünk szolgál, az a csodálatos eredeti, amelynek a Mózes által épített templom csak másolata volt. Isten a földi templom építőit megáldotta Lelkével. Az a művészi képesség, amelyről az építkezés során bizonyságot tettek, mennyei bölcsesség megnyilatkozása volt. A falak úgy néztek ki, mintha tömör aranyból készültek volna. Minden irányba visszaverték az arany gyertyatartó hét lámpájának fényét. A szent kenyerek asztala és a füstölő oltár fényes aranyként csillogott. A mennyezet díszes kárpitja, amelybe kék, bíborszínű és skarlátvörös angyalokat hímeztek, növelte a látvány szépségét. A második függönyön túl volt a szent sekina – Isten dicsőségének látható megmutatkozása –, amely elé csak a főpap léphetett be úgy, hogy életben is maradt.
A földi templom páratlan pompája a mennyei templom dicsőségére emlékeztette az embert, ahol Krisztus, a mi Útnyitónk szolgál értünk Isten mennyei széke előtt. A királyok Királyának lakóhelye, ahol ezerszer ezeren szolgálnak neki, és tízezerszer tízezeren állnak előtte (Dn 7,10), az örökkévaló trón dicsőségével betöltött templom, ahol a szeráfok, a trón fénylő őrzői tisztelettel takarják el arcukat, csak halványan tudta visszatükröztetni nagyságát és dicsőségét abban a pompás építményben, amelyet valaha emberi kéz készített. A földi szenthely és a szolgálati rendszer fontos igazságokat tanított a mennyei templomról és az ember megváltásáért a templomban folyó szolgálatról.
A mennyei templom szent helyeit a földi templom két helyisége szemlélteti. Amikor János apostol látomásban bepillanthatott Isten mennyei templomába, látta, hogy „hét tűzlámpás ég vala a királyi szék előtt” (Jel 4,5). Látott egy angyalt, aki arany tömjénezőt tartott, „és adaték annak sok tömjén, hogy tegye minden szenteknek könyörgéseihez az arany oltárra, amely a királyi szék előtt vala” (Jel 8,3). GC 415 A próféta bepillanthatott a mennyei templom első helyiségébe, és látta a hét égő „tűzlámpást” és „az arany oltárt”, amelyeket a földi templom arany gyertyatartója és füstölő oltára jelképezett. Majd „megnyilatkozék az Isten temploma” (Jel 11,19), és János bepillantott a belső függönyön túl levő szentek szentjébe. Itt látta „az Ő szövetségének ládáját”, amelyet a Mózes által készített és az Isten törvényét magában foglaló szent láda szimbolizált.
Akik tehát ezt a témakört tanulmányozták, kétségtelen bizonyságát látták annak, hogy a mennyben van egy templom. Mózes a neki megmutatott minta szerint készítette el a földi templomot. Pál azt tanítja, hogy ez a minta az igazi templom, amely a mennyben van. János látta ezt a mennyei templomot.
Isten mennyei székét, amely a mennyei templomban, Isten lakóhelyén van, az igazság és az ítélet teszi erőssé. Az igazság törvénye, az erkölcs nagyszerű mércéje, amellyel megmér minden embert, a szentek szentjében van. A frigyládát, amely magába zárja a törvénytáblákat, a kegyelem királyi széke takarja. Előtte mutatja be vérét Krisztus a bűnösért. Igazság és irgalom így fonódik össze az emberért létrehozott megváltási tervben. Ennek a két isteni tulajdonságnak az egybefonódását csak a végtelen bölcsesség tudta kigondolni, és a végtelen hatalom tudta megvalósítani. Ez az összefonódás az egész mennyet ámulatba ejti, és imádatra készteti. A földi templom kérubjai tisztelettel fordultak a kegyelem királyi széke felé, így jelképezve a mennyei sereg érdeklődését a megváltás munkája iránt. Ez annak az irgalomnak a titka, amelybe angyalok vágyakoznak betekinteni: hogy Isten akkor is igaz, ha megigazítja a megtérő bűnöst, és megújítja kapcsolatát az elbukott emberiséggel; hogy Krisztus lehajolt, és megszámlálhatatlanul sok embert emelt ki a pusztulás örvényéből. Felöltöztette őket a maga igaz voltának folttalan ruhájába, hogy a megváltottak örökre Isten közelében és a soha el nem bukott angyalok társaságában lehessenek.
Az a munka, amit az emberért közbenjáró Krisztus végez – akinek „neve Csemete” – elénk tárul Zakariás örökszép próféciájában. GC 416 Így szól a próféta: „Ő fogja megépíteni az Úrnak templomát, és nagy lesz az Ő dicsősége, és ülni és uralkodni fog az Ő [az Atya] székében, és pap is lesz az Ő székében, és békesség tanácsa lesz kettőjük között.” (Zak 6,12–13)
„Ő fogja megépíteni az Úrnak templomát.” Áldozata és közbenjárása által Krisztus Isten templomának mind alapja, mind építője. Pál apostol „Szegletkőnek” nevezi, „akiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban; akiben ti is – mondja – együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által” (Eféz 2,20–22).
„Nagy lesz az Ő dicsősége.” Az elbukott ember megváltásáért Krisztusé a dicsőség. Az örökké tartó korszakokon át ez lesz a megváltottak éneke: „Annak, aki minket szeretett, és megmosott bennünket a mi bűneinktől az Ő vére által… annak dicsőség és hatalom mind örökkön örökké.” (Jel 1,5–6)
„Ülni és uralkodni fog az Ő székében, és pap is lesz az Ő székében.” Jézus most még nem ül „az Ő dicsőségének királyi székében”, a dicsőség országa még nem kezdődött el. Csak közbenjárói munkája végeztével adja neki Isten „a Dávidnak, az Ő atyjának királyi székét”, azt az országot, amelynek „vége nem lészen” (Lk 1,32–33). Krisztus most mint pap ül Atyja trónján (Jel 3,21). Az örökkévaló, önmagában létező Istennel ül a királyi széken az, aki „betegségeinket… viselte, és fájdalmainkat hordozá”, aki hozzánk hasonlóan „mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt”, hogy segíthessen „azokon, akik megkísértetnek”. „Ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál.” (Ésa 53,4; Zsid 4,15; 2,18; 1Jn 2,1) A Megváltó átszegezett, összezúzott testével és folttalan életével jár közben a bűnösért. Megsebzett kezét kinyújtva átszegzett oldalára, összeroncsolt lábára mutatva könyörög az elbukott emberért, akinek a megváltása végtelen sokba került.
„És békesség tanácsa lesz kettőjük között.” Az Atya szeretete, éppúgy, mint a Fiúé, az elveszett emberiség megváltásának forrása. GC 417 Jézus így szólt tanítványaihoz távozása előtt: „Nem mondom néktek, hogy én kérni fogom az Atyát tiérettetek, mert maga az Atya szeret titeket.” (Jn 16,26–27) Isten „Krisztusban megbékéltette magával a világot.” (2Kor 5,19) És a mennyei templomszolgálat során „békesség tanácsa lesz kettőjük között”. „Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)
Arra a kérdésre, hogy mi a szenthely, a Szentírásban világos választ találunk. A „szenthely” szó a Biblia szóhasználatában egyrészt a Mózes által épített templomra, a mennyei dolgok tükörképére vonatkozik, másrészt pedig az „igazi sátorra”, a mennyeire, amelyre a földi templom hívta fel a figyelmet. Krisztus halálakor a jelképes szolgálat véget ért. Az „igazi sátor” a mennyei, az újszövetség temploma. Mivel Dániel jövendölése (Dn 8,14) a keresztény korszakban teljesült, a próféciában említett szenthely minden bizonnyal az újszövetség temploma. A 2300 nap végén – 1844-ben – már hosszú századok óta nem volt szenthely a földön. Tehát ez a prófécia: „Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága” – kétségtelenül a mennyei templomra vonatkozik.
A legfontosabb kérdés azonban még megválaszolásra vár: Mit jelent a szenthely megtisztítása? Az Ótestamentum szerint a földi templomban volt ilyen szolgálat. De vajon a mennyben lehet-e olyasmi, amit meg kell tisztítani? A Zsidókhoz írt levél 9. fejezete nyomán világossá válik, hogy mind a földi, mind a mennyei „megtisztíttatik”. „Csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint, és vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat. Annakokáért szükséges, hogy a mennyei dolgoknak ábrázolatai effélékkel [állatok vérével] tisztíttassanak meg, maguk a mennyei dolgok azonban ezeknél különb áldozatokkal” (Zsid 9,22–23) – Krisztus becses vérével.
A megtisztítás mind a jelképes, mind pedig a valóságos szolgálatban vérrel történt, illetve történik: az előbbiben állatok vérével, az utóbbiban Krisztus vérével. GC 418 Pál elmondja, hogy miért kell a megtisztításnak vérrel történnie. Azért, mert vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. A megbocsátás, illetve a bűnök eltávolítása az elvégzendő feladat. De mi köze lehet a bűnnek a templomhoz – a mennyeihez, illetve a földihez? Megtudhatjuk a jelképes szolgálatból, mert a földön ténykedő papok „a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának” szolgáltak (Zsid 8,5).
A földi templomszolgálat két részből állt: a papok naponta szolgáltak a szenthelyen, a főpap pedig egyszer egy évben a szentek szentjében végezte az engesztelés különleges munkáját: megtisztította a templomot. A bűnbánó bűnösök nap mint nap hozták áldozatukat a templom ajtajához, és kezüket az áldozat fejére téve megvallották bűneiket. A bűnös így jelképesen önmagáról az ártatlan áldozatra helyezte bűneit, majd az állatot megölte. „Vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat” – mondja az apostol. „A testnek élete a vérben van.” (3Móz 17,11) Isten megsértett törvénye a törvényszegő életét követelte. A vér az elveszett bűnöst képviselte, bűnét pedig az áldozat hordozta. Az áldozat vérét a pap bevitte a szentélybe, és a függöny elé hintette. A függöny mögött volt a frigyláda, benne a bűnös által megsértett törvény. E szertartással a bűn a vér útján jelképesen átkerült a templomra. A vért nem mindig vitték be a szentélybe. Egyes esetekben a pap a húst megette, ahogy Mózes megparancsolta Áron fiainak: „Néktek adta azt az Úr a gyülekezet vétkének hordozásáért.” (3Móz 10,17) Mindkét szertartás egyaránt azt szimbolizálta, hogy a bűn átkerült a bűnbánóról a templomra.
Ez a munka egész évben nap mint nap folyt. Izrael bűnei így kerültek át a templomra, eltávolításuk különleges szolgálatot igényelt. Isten megparancsolta, hogy a pap mindkét szent helyiségért végezzen engesztelést „a szenthelynek Izrael fiainak tisztátalanságai és vétkei miatt, mindenféle bűnei miatt. Így cselekedjék a gyülekezet sátorával is, amely közöttük van, az ő tisztátalanságaik közepette.” Az oltárért is engesztelést kellett végezni: „tegye tisztává, és… szentelje meg az Izrael fiainak tisztátalanságaitól.” (3Móz 16,16.19)
A pap egyszer egy évben – a nagy engesztelési napon – belépett a szentek szentjébe, hogy megtisztítsa a templomot. Ezzel a munkával lezárult az évi szolgálat körforgása. Az engesztelési napon két fiatal kecskebakot vittek a templom ajtajához, és sorsot vetettek rájuk: GC 419 „Egyik sorsot az Úrért, a másik sorsot Azázelért.” (3Móz 16,8) Azt a kecskét, amelyre az Úrért való sors esett, megölték bűnáldozatként a népért. Vérét a pap bevitte a függöny mögé, majd a fedélre és a fedél elé hintette. Hintett belőle a füstölő oltárra is, amely a függöny előtt állt.
„És tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izrael fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit: és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el az arra való emberrel a pusztába, hogy vigye el magán a bak minden ő hamisságukat kietlen földre.” (3Móz 16,21–22) Azázel bakja többé nem jött be Izrael táborába, az embernek pedig, aki elvezette, önmagát és öltözetét meg kellett mosnia, és csak aztán térhetett vissza a táborba.
Az egész szertartásnak az volt a célja, hogy tudatosítsa Izraelben Isten szentségét és a bűnnel szembeni gyűlöletét, és azt is, hogy a bűnnel való érintkezés óhatatlanul beszennyez. Az engesztelési munka során mindenkinek meg kellett sanyargatnia magát. GC 420 Minden munkát félre kellett tenni, és ezt a napot Izrael egész gyülekezetének Isten előtt komolyan megalázkodva, imával, böjttel és mélységes önvizsgálattal kellett töltenie.
A jelképes szolgálat az engesztelés fontos igazságaira tanított. Isten helyettest fogadott el a bűnös helyett, de az áldozat vére nem törölte el a bűnt. A bűn így átkerült a templomra. A bűnös a véráldozattal elismerte a törvény tekintélyét, megvallotta, hogy a törvény áthágásával vétkezett, és kifejezte, hogy hisz az eljövendő Megváltóban, és bocsánatra vágyik, de még teljesen nem szabadult meg a törvény kárhoztatásától. Az engesztelési napon a főpap átvette a gyülekezet által bemutatott áldozatot, és az áldozat vérével bement a szentek szentjébe. Majd a vért a frigyláda fedelére hintette, közvetlenül a törvény fölé, hogy a törvény kívánalmainak eleget tegyen. Közbenjáróként a bűnöket magára vette, és kivitte a templomból. Kezét Azázel bakjának fejére téve megvallotta ezeket a bűnöket, és jelképesen önmagáról a bakra helyezte. Ezután a bak elvitte a bűnöket, s ezzel a nép örökre megszabadult tőlük.
Ez volt „a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának” szolgálata. Ami jelképesen a földi templomszolgálatban történt, az történik a valóságban a mennyei templomszolgálatban is. Megváltónk, miután a mennybe ment, főpapként kezdte el munkáját. Ezt mondja Pál: „Nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk.” (Zsid 9,24)
A pap szolgálata, amit a templom első helyiségében, a szenthelyet a külső udvartól ajtóként elválasztó „kárpiton belül” egész évben végzett, jelképezi azt a szolgálatot, amelyet Krisztus a mennybemenetelekor megkezdett. GC 421 A mindennapi szolgálatban a papnak az volt a feladata, hogy bemutassa Istennek a bűnáldozat vérét, és tömjént füstölögtessen, amely Izrael imájával együtt szállt fel. Így viszi Krisztus is a saját vérét az Atya elé a bűnösökért, és bemutatja – saját igaz voltának jó illatával együtt – a bűnbánó hívők imáit is. Ez a szolgálat folyt a mennyei templom első helyiségében.
Ide kísérte el Krisztust tanítványainak hite, amikor a mennybe emelkedve eltűnt a szemük elől. Ide összpontosultak reményeik. Erről a reménységről mondta Pál, hogy „lelkünknek mintegy bátorságos és erős horgonya”, amely „beljebb hatol a kárpitnál, ahová útnyitóul bement érettünk Jézus, aki örökkévaló főpap… Nem bakok és tulkok vére által, hanem az Ő tulajdon vére által ment be egyszer mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve.” (Zsid 6,19–20; 9,12)
Ez a szolgálat tizennyolc évszázadon át folyt a templom első helyiségében. Krisztus a bűnbánó hívők érdekében vérére hivatkozott. Kieszközölte számukra az Atya bocsánatát és pártfogását, de bűneik még bent maradtak a mennyei könyvekben. A jelképes szolgálat év végi engesztelési munkájához hasonlóan – megváltási munkájának befejezése előtt – Krisztus is engesztelési szolgálatot végez a mennyben, hogy a bűnöket eltávolítsa. Ez a szolgálat kezdődött el a 2300 nap végén. Ekkor, miként Dániel próféta megjövendölte, Főpapunk belépett a szentek szentjébe, hogy ennek az ünnepélyes munkának az utolsó szakaszát – a templom megtisztítását – elvégezze.
Ahogy hajdan a nép hitben ráhelyezte bűneit a bűnért való áldozatra, és az áldozat vére által jelképesen áthárította őket a földi szentélyre, az újszövetség idején a bűnbánók éppígy helyezik hitben Krisztusra bűneiket, és valóságosan áthárítják őket a mennyei szentélyre. S miként a földi szentély a bűnök eltávolításával jelképesen megtisztult a bűnök szennyétől, a mennyei szentély az ott nyilvántartott bűnök eltávolításával, azaz eltörlésével ténylegesen megtisztul. GC 422 A mennyei templom megtisztítása előtt azonban a feljegyzések könyvét megvizsgálva meg kell állapítani, hogy ki részesülhet – bűnbánata és Krisztusba vetett hite nyomán – az engesztelés áldásaiban. A szentély megtisztítása tehát egyben vizsgálat is – azaz ítélkezés. Ennek a munkának le kell zárulnia, mielőtt Krisztus eljön, hogy népét megváltsa, mert amikor eljön, a jutalmat is hozza, hogy mindenkinek cselekedetei szerint fizessen (Jel 22,12).
Mindazok tehát, akik a prófétai ige fényét követték, felismerték, hogy a 2300 év végén – 1844-ben – Krisztus nem a földre jött el, hanem belépett a mennyei szentek szentjébe, hogy befejezze az engesztelési munkát, amely előkészíti eljövetelét.
Az is kiderült, hogy míg a bűnáldozat Krisztus áldozatára mutatott, és a főpap a közbenjáró Krisztust ábrázolta, Azázel bakja Sátánnak, a bűn szerzőjének jelképe volt, akire végül Krisztus ráhelyezi az őszinte bűnbánók bűneit. A főpap a bűnöket a bűnért való áldozat vérével távolította el a templomból, és ráhelyezte Azázel bakjára. Amikor Krisztus – szolgálatának befejeztével – saját vére által eltávolítja a mennyei templomból népének bűneit, e bűnöket ráhelyezi Sátánra, aki az ítélet végrehajtásakor megkapja végső büntetését. Azázel bakját lakatlan helyre küldték, és soha többé nem térhetett vissza Izrael közösségébe. Így fogja Isten Sátánt is a maga népe közeléből örökre elűzni. A bűn és a bűnösök végleges megsemmisítésekor Sátán megszűnik létezni.
