GC 265 A XVI. századi reformáció, amely nyitott Bibliát kínált az embereknek, bebocsátást kért Európa minden országába. Egyes nemzetek örömmel fogadták, és a menny ajándékának tekintették. Más országokban a pápaságnak nagyrészt sikerült meggátolni bejutását. Ezekből az országokból a Biblia világosságát és felemelő befolyását csaknem teljesen kizárták. Az egyik országban, ahova bejutott ugyan a világosság, a sötétség nem fogadta be. Az igazság és a tévelygés századokon át harcolt az uralomért. Végül a gonoszság győzött, és az emberek elvetették a menny igazságát. „Ez pedig a kárhoztatás, hogy a világosság e világra jött, és az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot. (Jn 3,19) E nemzetnek aratnia kellett a maga választotta út következményeit. Isten visszavonta Lelkének fékező erejét attól a néptől, amely semmibe vette kegyelmi ajándékát. A gonoszság beérhetett. És az egész világ látta, mi a következménye annak, ha az igazságot szántszándékkal elvetik.
A Biblia elleni harc, amely Franciaországban hosszú századokon át folyt, a francia forradalom jeleneteiben tetőzött. A világ tanúja volt a pápai politika érvényesítésének, amely azt szemléltette, hogy több mint ezer éven át mit akart az egyház a tanításaival elérni. GC 266
A próféták megjövendölték, hogy a pápaság uralma alatt a Szentírás be lesz tiltva. A Jelenések könyvének írója kinyilatkoztatta azt is, hogy milyen iszonyatos következményekkel fog járni – különösen Franciaországban – a „bűn emberének” uralma.
Isten angyala ezt mondta: „A szent várost tapodják negyvenkét hónapig. És adom az én két tanúbizonyságomnak, hogy prófétáljanak gyászruhákba öltözve, ezerkétszázhatvan napig… És amikor elvégezik az ő bizonyságtételüket, a mélységből feljövő fenevad hadakozik ellenük, és legyőzi őket, és megöli őket. És az ő holttesteik feküsznek ama nagy városnak utcáin, amely lélek szerint Sodomának és Egyiptomnak hivatik, ahol a mi Urunk is megfeszíttetett… És a földnek lakosai örülnek és örvendeznek rajtuk, és ajándékokat küldenek egymásnak; mivelhogy e két próféta gyötörte a földnek lakosait. De három és fél nap múlva életnek lelke adaték Istentől őbeléjük, és lábaikra állának; és nagy félelem esék azokra, akik őket nézik vala.” (Jel 11,2–3.7–8.10–11)
Az itt említett két időszak – a „negyvenkét hónap” és az „ezerkétszázhatvan nap” – egy és ugyanaz. Mindkettő azt az időt jelenti, amely alatt Krisztus egyháza Róma elnyomásától szenvedni fog. A pápai fennhatóság 1260 éve i. sz. 538-ban kezdődött, és így 1798-ban ért véget. Ekkor egy francia katonai egység megszállta Rómát, és fogságba ejtette a pápát, aki aztán a számkivetésben meghalt. Jóllehet nemsokára új pápát választottak, de a pápai hierarchia azóta sem tudta előbbi hatalmát gyakorolni.
Az egyház üldöztetése nem tartott az 1260 éves időszak végéig. Isten irgalmas volt népéhez, és megrövidítette a súlyos megpróbáltatás idejét. GC 267 Amikor a Megváltó megjövendölte az egyház „nagy nyomorúságá”-t, ezt mondta: „Ha azok a napok meg nem rövidíttetnének, egyetlen ember sem menekülhetne meg; de a választottakért megrövidíttetnek majd azok a napok.” (Mt 24,22) A reformáció hatására az üldözés már 1798 előtt véget ért.
A két tanúról még ezt is mondja a próféta: „Ezek az a két olajfa, és a két gyertyatartó, amelyek a földnek Istene előtt állanak… Az én lábamnak szövétneke – mondja a zsoltáríró – a Te igéd, és ösvényemnek világossága” (Jel 11,4; Zsolt 119,105). A két tanúbizonyság az ó- és újtestamentumi Szentírást jelképezi. Mindkettő nagy súllyal tesz bizonyságot Isten törvényének eredetéről és örökérvényűségéről. Mindkettő tanúsítja a megváltás tervét is. Az ótestamentumi előképek, áldozatok és próféciák előremutatnak az eljövendő Megváltóra. Az Újtestamentum evangéliumai és apostoli levelei hírt adnak arról a Megváltóról, aki pontosan úgy jött el, ahogy az előképek és a próféciák előre jelezték.
„Prófétáljanak, gyászruhákba öltözve, ezerkétszázhatvan napig.” Ennek az időszaknak nagyobb részében Isten tanúbizonyságai az ismeretlenség homályában maradtak. A pápai hatalom el akarta rejteni a nép elől az Igazság Igéjét, és hamis tanúkkal cáfoltatta meg bizonyságtevését. Amikor a vallási és világi hatóság betiltotta a Bibliát, amikor igazságait kiforgatták, és mindent megtettek, amit csak ember és démon megtehet, hogy a nép figyelmét eltereljék róla, amikor azokat, akik hirdetni merték szent igazságait, hitükért üldözték, elárulták, kínozták, börtönbe vetették, vértanúvá tették, vagy arra kényszerítették, hogy fellegvárakban és a föld barlangjaiban és üregeiben keressenek menedéket – akkor a hű tanúbizonyságok gyászruhában prófétáltak. De a bizonyságtevés az 1260 éves időszak alatt sem szűnt meg. Voltak a legsötétebb időkben is hűséges emberek, akik szerették Isten szavát, és féltették becsületét. GC 268 E hű szolgák bölcsességet, erőt és képességet kaptak Isten igazságának hirdetéséhez.
„És ha valaki akar nékik ártani, tűz származik az ő szájukból, amely megöli az ő ellenségeiket; és ha valaki akar nékik ártani, úgy kell annak megöletni.” (Jel 11,5) Az ember nem tiporhatja sárba Isten szavát büntetlenül. A Jelenések könyvének záró fejezetéből megtudhatjuk, mit jelent ez a félelmetes ítélet: „Bizonyságot teszek pedig mindenkinek, aki e könyv prófétálásának beszédeit hallja: Hogy ha valaki ezekhez hozzátesz, e könyvben megírt csapásokat veti Isten arra; és ha valaki elvesz e prófétálás könyvének beszédeiből, az Isten annak részét eltörli az élet könyvéből, és a szent városból, és azokból, amik e könyvben megírattak.” (Jel 22,18–19)
Ilyen figyelmeztetésekkel óvja Isten az embert attól, hogy bármit is változtasson kinyilatkoztatásain és parancsain. E komoly intések azoknak szólnak, akik befolyásukkal arra késztetnek embereket, hogy Isten törvényét könnyen vegyék. Ezekkel meg akarja félemlíteni azokat, akik tiszteletlenül kijelentik: nem sokat számít, hogy engedelmeskednek-e Isten törvényének, vagy nem. Félelmes felelősséget vesznek magukra azok az emberek, akik saját nézeteiket Isten kinyilatkoztatásai fölé emelik; akik a Szentírás világos kijelentéseit saját érdekeiknek vagy a világ igényeinek megfelelően értelmezik. Az írott Ige, Isten törvénye megméri minden ember jellemét, és mindenkit elítél, aki e tévedhetetlen próba mérlegén könnyűnek bizonyul.
„Mikor elvégzik az ő bizonyságtételüket.” A két tanúbizonyság gyászruhában való prédikálásának ideje 1798-ban ért véget. Amikor közeledett homályban végzett munkálkodásuk vége, „a mélységből feljövő fenevad” által jelképezett hatalom háborút indított ellenük. Európa számos országában az egyházon és az államon uralkodó hatalmasságokat évszázadokon át Sátán irányította, a pápaság közvetítésével. GC 269 Itt azonban a sátáni hatalom új megjelenési formáját látjuk.
Róma a Biblia iránti tisztelet ürügyén azt a politikát folytatta, hogy a Bibliát egy ismeretlen nyelv börtönébe zárta, és elrejtette az emberek elől. Róma uralkodása alatt a tanúbizonyságok „gyászruhába öltözve” prófétáltak. De támadt egy másik hatalom – a „mélységből feljövő fenevad” – hogy nyílt, nevén nevezett háborút indítson Isten szava ellen.
„Ama nagy város”, amelynek utcáin a tanúbizonyságokat megölték, és ahol holttestük feküdt, „lélek szerint” Egyiptom. A bibliai történelemben jelentkező nemzetek közül a legvakmerőbben Egyiptom tagadta az élő Isten létezését, és szállt szembe parancsaival. Egy uralkodó sem mert Egyiptom királyánál nyíltabban és fölényesebben fellázadni a menny tekintélye ellen. Amikor Mózes az Úr nevében átadta az üzenetet, a fáraó kevélyen válaszolt: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izraelt? Nem ismerem az Urat, és nem is bocsátom el Izraelt.” (2Móz 5,2) Ez istentagadás. Az Egyiptommal jelképezett nemzet hasonlóképpen megtagadta az élő Isten kívánalmait, és hasonló hitetlen és kihívó magatartást tanúsított. „Ama nagy város”-t „lélek szerint” Sodomához is hasonlítja a próféta. Sodoma törvényrontó romlottsága különösképpen erkölcstelenségében mutatkozott meg. Ez a bűn annak a nemzetnek is kiemelkedő jellemvonása volt, amelyre ráillik e szentírási minősítés.
A próféta szavai szerint tehát nem sokkal 1798 előtt olyan erők támadnak, amelyek harcot indítanak a Biblia ellen. Abban az országban, ahol Isten két tanújának bizonyságtevését elnémítják, megmutatkozik a fáraó istentagadása és Sodorna erkölcstelensége.
Ez a jövendölés Franciaország történelmében teljesedett be a lehető legpontosabban és a legfeltűnőbben. GC 270 1793-ban, a forradalom idején „a világ első ízben hallott olyat, hogy művelt országban született és nevelkedett emberek képviselete vette magának a jogot, hogy az egyik legcsiszoltabb európai nemzetet kormányozva felemelte egyesült hangját, hogy megtagadja a legkomolyabb igazságokat, melyet az ember kapott, s egy akarattal megtagadja az istenségbe vetett hitet és az Istenség imádását.” (Sir Walter Scott: Napóleon élete, 1. köt., 17. fej.) „Franciaország az egyetlen nemzet a világon, amelyről hiteles feljegyzés maradt, hogy nyílt lázadásban, egy emberként emelte fel kezét a mindenség Alkotója ellen. Volt is, és most is van elég istenkáromló, elég hitetlen Angliában, Németországban, Spanyolországban és másutt. Franciaország mégis egyedülálló a történelemben, mint az az állam, ahol a képviselőtestület rendelettel kimondta, hogy nincs Isten, és hogy ennek hallatára a főváros egész lakossága, más városokban meg a túlnyomó része, a nők csakúgy, mint a férfiak, azzal hagyták jóvá a rendeletet, hogy örömükben táncoltak és énekeltek.” (Blackwood’s Magazine, 1870. november)
Franciaország azokat a vonásokat is magán viselte, amelyek különösen Sodomára voltak jellemzők. A forradalom alatt olyan erkölcsi lealjasodás és romlottság tört felszínre, mint az ősi időkben, mikor is ez pusztulást hozott a Jordán-menti síkság városaira, Sodomára és szomszédjaira. A történetíró ugyanazt az istentagadást és erkölcstelenséget vázolja elénk, melyről a prófécia szól. „A vallást érintő törvényekkel szorosan összefüggött az, amelyik a házasság közösségét – a legszentebb közösséget, melyre ember léphet, s melynek állandósága a leginkább megszilárdítja a társadalmat – átmeneti jellegű polgári szerződés színvonalára süllyesztette, melyet két ember előbb megköthet, majd tetszése szerint félrevethet… Ha a gonosz szellemek eltökélték volna, hogy a leggyökeresebben kiirtsanak mindent, ami a családi életben tiszteletre méltó, kegyes és állandó, s egyúttal biztosítani szerették volna, hogy a gonoszság, amit művelnek nemzedékről nemzedékre állandósuljon, keresve sem találtak volna megfelelőbb módot tervük nyélbe ütésére, mint a házasság lezüllesztését… GC 271 Arnoult Sophie, a szellemes mondásairól híres színésznő, a polgári házasságot a »paráznaság szentségének« nevezte.” (Scott, 1. köt., 17. fej.)
„Ahol a mi Urunk is megfeszíttetett.” Franciaország a próféciának ezt a részét is betöltötte. Egy országban sem gyűlölték jobban Krisztust, mint itt. Egy országban sem ütközött az igazság elkeseredettebb és kegyetlenebb ellenállásba. Az üldözéssel, amellyel Franciaország az evangélium hitvallóit büntette, Krisztust tanítványai személyében feszítette meg.
Századról századra hullt a szentek vére. Miközben a valdensek életüket áldozták Piemont hegyén „az Isten beszédéért és a Jézus Krisztus bizonyságtételéért”, testvéreik, a francia albigensek hasonló bizonyságot tettek az igazságról. A reformáció idején az igazság híveit iszonyú kínzások közepette ölték meg. Királyok és nemesek, előkelő nők és törékeny leányok, a nemzet büszkeségei kíváncsian nézték végig Jézus mártírjainak gyötrelmét. A bátor hugenották az emberi szív legszentebb jogaiért vívott kemény csatákban ontották vérüket. A protestánsokat törvényen kívül helyezték, díjat tűztek ki fejükre, és üldözték őket, mint a vadállatokat.
„Az egyház a pusztában, az ősi kereszténységnek az a néhány folytatója, akik a XVIII. században Franciaország déli hegységeiben rejtőzve éltek, még ápolták atyáik hitét. Ha éjnek idején a hegyoldalon vagy elhagyott mocsarakban össze mertek gyűlni, dragonyosok rontottak rájuk, és életfogytiglani gályarabságba hurcolták őket. A franciák legtisztább, legcsiszoltabb és legértelmesebb emberei iszonyú kínzások közepette tolvajok és gyilkosok között voltak láncra verve”. (Wylie, 22. köt., 6. fej.) Másokkal irgalmasabban bántak. Hidegvérrel lelőtték a fegyvertelen, tehetetlenül térdre hulló imádkozókat. GC 272 Elaggott férfiak, védtelen nők és ártatlan gyermekek százai maradtak holtan a földön összejövetelük helyén. A hegyoldalon vagy az erdőben, a szokásos gyülekezési helyeken „minden negyedik lépésnél a gyepen tetemek, a fákon akasztott emberek voltak”. Az a vidék, amelyet letarolt a kard, a bárd, a máglya, „egy hatalmas sivár pusztasággá alakult”. „Ezek a rémtettek nem… sötét korszakban játszódtak, hanem XIV. Lajos fényes korszakában – akkor, amikor a tudomány és az irodalom virágzott. Az udvar és a főváros hittudósai tanult, ékesszóló férfiak voltak, és szerfelett tetszelegtek a szelídség és a szeretet ajándékának látszatával.” (Wylie, 22. köt., 7. fej.)
De a sötét bűntettek sorában a legsötétebb, a szörnyű századok ördögi tettei között a legiszonyatosabb a Szent Bertalan-éji vérfürdő volt. A világ még ma is borzadva gondol e mérhetetlenül gyáva és kegyetlen mészárlásra. Franciaország királya katolikus papok és főpapok unszolására beleegyezett ebbe a rettenetes cselekménybe. Az éj közepén harangkongatással adtak jelt az öldöklésre. Az otthonukban csendesen alvó protestánsok ezreit, akik bíztak királyuk becsületszavában, minden figyelmeztetés nélkül kihurcolták, és hidegvérrel lemészárolták.
Miként Krisztus láthatatlan vezérként vezette ki népét az egyiptomi szolgaságból, úgy állt Sátán ebben a kegyetlen munkában, a mártírok számának megsokszorozásában láthatatlanul alattvalói élén. Párizsban hét napig tartott az öldöklés. Az első három napon elképzelhetetlen dühvel. A vérfürdő nemcsak a fővárosra korlátozódott, hanem a király külön rendeletére kiterjedt minden olyan tartományra és városra is, ahol protestánsok éltek. Az öldöklők nem voltak tekintettel sem korra, sem nemre. Nem kímélték sem az ártatlan csecsemőt, sem az ősz öreget. Nemest és parasztot, időst és fiatalt, anyát és gyermeket együtt mészároltak le. Az öldöklés két hónapig tartott Franciaország-szerte. Az ország színe javából hetvenezren pusztultak el.
„Amikor a mészárlás híre eljutott Rómába, az egyházatyák ujjongása nem ismert határt. GC 273 Lorraine kardinálisa a hírhozót ezer koronával jutalmazta. Az Angyalvár ágyúiból tisztelgő lövés dördült el. Harangok zúgtak minden templomtoronyból; örömtüzek változtatták nappallá az éjszakát, és XIII. Gergely a kardinálisok és más egyházi méltóságok kíséretében hosszú menetben vonult a Szent Lajos-templomba, ahol Lorraine kardinálisa Te Deumot énekelt… A mészárlás emlékére érmét is vertek, és a Vatikánban még mindig látható az a három Vasari-freskó, amely az admirális lerohanását, a mészárlás cselszövését megtanácskozó királyt és magát a vérfürdőt ábrázolja. Gergely elküldte Károlynak az aranyrózsát, és a mészárlás után négy hónappal… önelégülten hallgatta egy francia pap prédikációját… aki arról az örömteli és boldog napról beszélt, amikor a legszentebb atya megkapta a hírt, és ünnepélyes lelkülettel elment, hogy köszönetet mondjon Istennek és Szent Lajosnak.” (Henry White: Bertalan éjszakája, 14. fej., 35. bek.)
A Szent Bertalan-éji vérengzésre tüzelő lelkület vezette a forradalmat is. Kikiáltották, hogy Jézus Krisztus csaló volt, és ez lett a hitetlenek csatakiáltása: „tapossuk el a bitangot.” Mármint Krisztust. A mennyet kihívó istenkáromlás és az undorító gonoszság együtt járt. S a legaljasabb emberek, a kegyetlenség és elvetemültség legféktelenebb szörnyetegei ujjongtak a leghangosabban. Mindezzel a Sátánnak adóztak a legfelsőbb tisztelettel, amíg Krisztust, Krisztus igazságának, szentségének és önzetlen szeretetének jellemvonásait megfeszítették.
„A mélységből feljövő fenevad hadakozik ellenük, és legyőzi őket és megöli őket.” Azok az erők, amelyek Franciaországban a forradalom alatt hatalomra jutottak, olyan harcot indítottak Isten és szent Igéje ellen, amilyet a világ addig még nem látott. Isten imádatát a nemzetgyűlés megtiltotta. A Bibliákat összeszedték, és a gúny minden lehetséges kifejezése közepette nyilvánosan elégették. Isten törvényét a sárba taposták. GC 274 A bibliai szertatásokat eltörölték. A heti nyugalomnapot megszüntették, és helyette minden tizedik napon Istent káromolva tivornyáztak. Tilos volt keresztelni és úrvacsorát osztani. A temetőkön jól láthatóan kiplakátozták, hogy a halál örökké tartó alvás.
Isten félelméről azt mondták, hogy olyan messze van a bölcsesség kezdetétől, hogy az már a butaság kezdete. Minden vallásos szertartást betiltottak, kivéve a szabadság és az ország tiszteletét. „Előhozták Párizs város püspökét, hogy abban a legszemérmetlenebb és legbotrányosabb bohózatban játszon főszerepet, melyet az egész nemzet képviselőinek szeme láttára valaha is elkövettek… A püspököt teljes díszében vezették elő, hogy hirdesse a nemzetgyűlésen, hogy a vallás, melyet annyi éven át hirdetett, mindenestől papi fondorlat volt, melynek semmi alapja sincs a történelemben vagy a szent igazságban. Ünnepélyes és szabatos kifelyezésekkel megtagadta Isten létezését, akinek imádására fölszentelték. Kijelentette, hogy ezentúl a szabadság, egyenlőség, erény és erkölcsiség tiszteletének szenteli magát. Ezzel levetette püspöksége jelvényeit. A nemzetgyűlés elnöke pedig testvéri ölelésben részesítette. Több hitehagyott pap követte a püspök példáját.” (Scott, 1. köt., 17. fej.)
„És a földnek lakosai örülnek és örvendeznek rajtuk, és ajándékokat küldenek egymásnak; mivelhogy e két próféta gyötörte a földnek lakosait.” A hitetlen Franciaország elnémította Isten két tanúbizonyságának feddő hangját. Az igazság beszéde holtan hevert az utcákon, és azok, akik gyűlölték Isten törvényének korlátozásait és előírásait, ujjongtak. Emberek nyíltan megtagadták a menny Királyát. Az egykori bűnösökhöz hasonlóan kiáltották: „Mint tudhatná ezt az Isten, s van-é a Magasságosban értelem?” (Zsolt 73,11)
Az új rend egy papja csaknem hihetetlen, istenkáromló merészséggel mondta: „Isten, ha vagy, bosszuld meg megsértett nevedet! Dacolok veled! Te csöndben maradsz. Nem mered kilőni villámaidat. Ki fog ezután hinni létezésedben?” (Lacretelle: Történelem, 2. köt., 309. o.; Archibald Alison: Európai történelem, 1. köt., 10. fej.) GC 275 Mily visszhangja ez a fáraó kérdésének: „Kicsoda az Úr, hogy engedelmeskedjem neki? Nem ismerem az urat!” „Azt mondja a balgatag az ő szívében: Nincs Isten. Megromlottak, utálatosságot cselekedtek, nincs, aki jót cselekedjék.” S Isten kijelenti igazsága megrontóiról: „esztelenségük nyilvánvaló lesz mindenek előtt.” (2Tim 3,9) Miután Franciaország elvetette az élő Isten imádását, a „magasságos és felséges Istenét, aki az örökkévalóságban lakozik”, csak kis idő telt el, míg a lealacsonyító bálványimádásig züllött, és egy erkölcstelen asszony személyében az ész istennőjét kezdte imádni. Mégpedig a nemzetgyűlésen, a legmagasabb polgári és törvényhozó testület rendelésére! A történetíró így mondja: „Ennek az elmebeteg kornak az egyik szertartása egyedülálló az istentelenséggel párosult képtelenségek között. Mikor kitárták a nemzetgyűlés ajtóit, zeneszó harsant fel. A város tanácstagjai ünnepélyesen, szabadságdicsőítő éneket zengve vonultak be. Lefátyolozott nőszemélyt kisértek, jövő imádatuk tárgyát, akit az ész istennőjének kiátottak ki. Bevezették a nőt a korláton belülre, ahol az körülményes szertartásossággal lebontotta fátylát. Majd az elnök jobbjára ültették, s ekkor mindenki ráismert az opera egyik táncosnőjére. Franciaország nemzetgyűlése úgy részesítette nyilvános tiszteletben ezt a személyt, mint az imádott ész legméltóbb képviselőjét… Ez az istentelen és nevetséges szertartás méltóságteljesen folyt le. Számos olyan helységben, ahol a lakosok meg akarták mutatni, hogy ők sem maradnak le a forradalom egyetlen magaslatán sem, az országban mindenfelé felújították és utánozták az ész istennőjének beiktatását.” (Scott, 1 köt., 17. fej.)
Az ész imádatát ismertető szónok ezt mondta: „Törvényhozók! A vakbuzgóság meghátrált az ész előtt. Vaksi szeme képtelen elviselni a fény ragyogását. E napon népes gyülekezet jött össze a gót ívek alatt, amelyek most első ízben az igazságot visszhangozzák. GC 276 A franciák most itt ünneplik az egyedül igaz imádatot, a szabadság és az ész imádatát. Itt fejezzük ki kívánságunkat a köztársaság fegyvereinek, hogy győzedelmesek legyenek. Itt hagytuk el az ész kedvéért a holt képmásokat, ezért az élő képmásért, a természet remekművéért.” (Thiers: A francia forradalom, 2. köt., 370. o.)
Mikor bevezették az „istennőt” a gyűlésre, a szónok kézenfogta, és a képviselőkhöz fordulva mondta: „Halandók, ne reszkessetek többé Isten tehetetlen mennydörgéseitől, akit csak félelmeitek alkottak. Mától kezdve az észen kívül ne ismerjetek el más istenséget. Elétek állítom legnemesebb és legkifinomultabb képét. Ha mindenáron bálványok kellenek nektek, csakis ilyeneknek áldozzatok. A szabadság fenséges gyűlése előtt hulljon le az ész fátyla!” Az elnök megölelte az istennőt, akit ezután felékesített hintóra ültettek, s roppant tömeg kiséretében elvittek a Notre Dame székesegyházba, hogy elfoglalja az istenség helyét. Fölállították a főoltárra, onnan fogadta a jelenlevők imádatát.
Röviddel azután került sor a Biblia nyilvános elégetésére. Egy szép napon a Képtár Népi Társulata vonult be a városházára. Ezt kiáltották: „Éljen az ész!” Hosszú pózna végén néhány könyv összeégett maradványát hozták. Többek közt imakönyveket, énekeskönyveket, az Ó- és Újszövetséget. „Ezek a könyvek – mondta a polgármester – lobogó tűzben vezekelték le az összes esztelenséget, amelyekre az emberiséget rászedték.” (Párizsi napló 1793, 318. szám, idézi: Buchez-Roux: Az országgyűlés történelmének gyűjteménye, 30. köt., 200. o.)
A pápaság indította el azt a folyamatot, mely most Isten tagadásában végződött. Róma politikája teremtette meg azokat az állapotokat, amelyek siettették Franciaország katasztrófáját. Egyes írók a forradalom eseményeire utalva azt mondták, hogy ezekkel a szertelenségekkel a királyságot és az egyházat kell megterhelni. Hogy igazán méltányosak legyünk: valójában ez az egyház terhe. GC 277 A katolicizmus ellenszenvessé tette a reformációt az uralkodók előtt. A trón ellenségének, viszálykeltő tényezőnek tüntette fel, amely végzetesen befolyásolja a nemzet békéjét és harmóniáját. Róma szelleme irányította azt a kegyetlenkedést és sanyargatást, amelyet a király indított el.
A Bibliával együtt járt a szabadság szelleme. Ahol az evangéliumot befogadták, ott az emberek felébredtek. Kezdték lerázni azokat a béklyókat, amelyek a tudatlanság, a bűn és a babona rabszolgaságában tartották őket. Emberként kezdtek gondolkozni és cselekedni. Az uralkodók látták ezt, és féltették önkényuralmukat.
Róma sietett felszítani féltékenységüket és aggodalmukat. A pápa 1525-ben ezt mondta Franciaország kormányzójának: „Ez a téboly [a protestantizmus] nemcsak a vallást fogja összezavarni és megsemmisíteni, hanem az egész nemességet, minden méltóságot, törvényt, rendelkezést és rangot.” (G. de Félice: A protestánsok történelme Franciaországban, 1. rész, 2. fej. 8. bek.) Néhány évvel később a pápai nuncius így figyelmeztette a királyt: „Vigyázzon felséged, nehogy megtévesszék! A protestánsok fel fogják forgatni a polgári rendet, csakúgy, mint a vallásit… A trón éppoly veszélyben van, mint az oltár… Az új vallás bevezetése szükségszerűen új kormányzat bevezetésével is jár.” (D’Aubigné: A reformáció történelme Európában, Kálvin korában) És a teológusok megpróbálták befolyásolni az emberek előítéletét, amikor kijelentették, hogy a protestáns tanítás „újszerű és ostoba dolgokra csábítja az embereket; megfosztja a királyt alattvalóinak odaadó ragaszkodásától, és feldúlja mind az egyházat, mind az államot”. Így sikerült Rómának Franciaországot a reformáció ellen csatasorba állítani. „A királyság fennmaradása, a nemesség megvédése és a törvények fenntartása volt az, amiért az üldözés kardját Franciaországban először kihúzták hüvelyéből.” (Wylie, 13. köt., 4., fej.)
Az ország urai nem is sejtették, hogy milyen végzetes következményei lesznek ennek a politikának. A Biblia tanításai plántálták volna az emberek gondolatvilágába és szívébe a jogosságot, a mértékletességet, az igazságot, a méltányosságot és a jóindulatot, amelyek a nemzet jólétének sarokpillérei. „Az igazság felmagasztalja a nemzetet.” Ezáltal „erősíttetik meg a királyi szék” (Péld 14,34; 16,12). GC 278 „Lesz az igazság műve békesség, és az igazság gyümölcse nyugalom és biztonság mindörökké.” (Ésa 32,17) Aki engedelmeskedik Isten törvényének, az igazán tiszteli és betölti hazájának törvényeit is. Aki féli Istent, az tiszteletben tartja a hatalmát igazságosan és jogszerűen gyakorló királyt is. Franciaország betiltotta a Bibliát, és kiátkozta követőit. Elvhű és becsületes, jó eszű, jó erkölcsű emberek, akiknek volt bátorságuk ahhoz, hogy megvallják meggyőződésüket és hitüket, hogy szenvedjenek az igazságért, gályarabként gürcöltek, elpusztultak a máglyán vagy a börtöncellákban. És ez századokon át tartott így. Ezrek és ezrek menekültek el, hogy védelmet találjanak, és ez a reformáció megindulása után kétszázötven évig folyt.
„E hosszú időszak alatt alig volt olyan generáció Franciaországban, amely ne látta volna az evangélium követőit az üldözők őrült dühe elől menekülni. Az üldözöttek magukkal vitték tudásukat, iparukat és a rendet – ezekben rendszerint kiváltképp elöljártak –, hogy gazdagítsák azokat az országokat, amelyekben menedéket találtak. És amennyivel hozzájárultak más országok fellendüléséhez, annyival tették szegényebbé a sajátjukat. Ha mindaz, ami így kifolyt, Franciaországban marad, ha e háromszáz év alatt a száműzöttek szaktudásukkal saját hazájuk talaját művelik, ha e háromszáz év alatt ügyességükkel az ország iparát viszik előre, ha e háromszáz év alatt teremtő lángeszük és elemző képességük az ország irodalmát gazdagítja és tudását fejleszti, ha bölcsességüket tanácskozásaik irányításában használták volna, ha bátorságuk a csatákban, jogi érzékük a törvényalkotásban, a Biblia vallása pedig a nép értelmének erősítésében és lelkiismeretének formálásában jelentkezett volna, milyen dicsőség övezné korunkban Franciaországot! Micsoda nagyszerű, virágzó és boldog országgá – a nemzetek példaképévé – válhatott volna! GC 279
De a vak és hajthatatlan fanatizmus elűzte földjéről az erkölcs minden tanítóját, a rend minden pártfogóját, a trón minden őszinte védelmezőjét. Azoknak, akik országukat a földön »híressé és dicsőségessé« tették volna, ezt mondta: »válasszátok, amelyiket akarjátok: a máglyát vagy a száműzetést!« Végül teljes lett az állam romlása: nem volt már elfojtható lelkiismeret, máglyára vonszolható vallás, száműzhető hazaszeretet.” (Wylie, 13. köt., 20. fej)
„A hugenották elmenekülésével Franciaországban általános lett a hanyatlás. Virágzó iparvárosok sorvadtak el, termékeny területek vadonná lettek. Szellemi tompultság és erkölcsi hanyatlás követte a szokatlanul nagy fejlődés időszakát. Párizs egyetlen hatalmas szegényházzá vált. A becslések szerint a forradalom kitörésekor kétszázezer szegény igényelt segélyt a királytól. Egyedül a jezsuiták fejlődtek a hanyatló országban, és félelmetesen zsarnokoskodtak a templomok és iskolák, a börtönök és gályák felett.”
Az evangélium megoldotta volna Franciaországban a politikai és társadalmi problémákat. De Róma uralma alatt a nép elfelejtette azokat az áldott tanításokat, amelyeket a Megváltó az önfeláldozásról és önzetlen szeretetről adott. Felhagytak a mások javára való önmegtagadás gyakorlásával. A gazdagokat senki sem dorgálta meg a szegények sanyargatásáért, a szolgasorban sínylődő és nyomorgó szegényeken pedig senki sem segített. A gazdagok és hatalmasok önzése egyre nyivánvalóbb és terhesebb lett. A kapzsi és tékozló nemesség századokon át kizsákmányolta a parasztokat. A gazdagok méltánytalanul bántak a szegényekkel, a szegények pedig gyűlölték a gazdagokat.
Számos tartományban csak a nemeseknek volt birtokuk, a dolgozó nép csak bérlő volt. Ki voltak szolgáltatva földesuruknak, és kénytelenek voltak teljesíteni emberfeletti követeléseiket. GC 280 Az egyház és az állam fenntartásának terhe a közép- és alsóbb osztályokra nehezedett. A papság és a polgári hatóságok súlyosan megadóztatták őket. „A nemesség kedvtelésére tekintettel volt a legfelsőbb törvény, a gazdálkodók és parasztok pedig éhezhettek zsarnokaik felől… A nép ki volt szolgáltatva a földesúr kizárólagos érdekeinek. A mezőgazdasági munkások életét szakadatlan robot és változatlan nyomorúság jellemezte. Panaszaikat – ha egyáltalán mertek panaszkodni – semmibe vették. A bíróság a parasztokkal szemben mindig a nemeseknek adott igazat. Közismert volt, hogy a bírákat meg lehet vesztegetni. Az arisztokrácia legcsekélyebb szeszélye is törvény volt, mert a rendszer egyetemesen megromlott. Az adóknak, amelyeket egyrészt a világi mágnások, másrészt a papok csikartak ki a köznéptől, fele sem jutott el a királyi vagy egyházi kincstárba; a többi részét önző kicsapongásokra herdálták el. S azok az emberek, akik polgártársaikat ily módon koldusbotra juttatták, adómentességet élveztek, és a törvény vagy a szokásjog alapján minden állami kinevezés megillette őket. A kiváltságos osztály százötvenezer embert számlált, és kielégítésükért embermilliókat kárhoztattak reménytelen és megalázó életre.” (Az idézet eredetét lásd a függelék 27. dokumentumánál.)
Az udvar belemerült a fényűzésbe és a tékozlásba. A nép és a hatalmasságok nem nagyon bíztak egymásban. Gyanú árnyékolta be a kormány minden intézkedését. Számítást és önzést sejtettek benne. Több mint fél évszázaddal a forradalom előtt a trónt XV. Lajos foglalta el, aki még abban a gonosz korban is kitűnt nemtörődömségével, léhaságával és érzékiségével. Az arisztokrácia romlott és kegyetlen, a nép pedig elszegényedett és tudatlan volt. Az államnak zavaros pénzügyei voltak, és a nép el volt keseredve. Nem kellett prófétai látás ahhoz a felismeréshez, hogy iszonyú zendülés áll a küszöbön. GC 281 A tanácsadók figyelmeztetése ellenére a király szokásos válasza ez volt: „Próbáljátok meg a dolgokat addig működtetni, amíg valószínűség szerint tart az életem! Halálom után történhet bármi.” Hiábavaló volt a reform szükségességét hangoztatni. A király látta a gonoszságokat, de se bátorsága, se hatalma nem volt ahhoz, hogy megfékezze. Franciaország végzetét nagyon valóságosan tükrözte a király nemtörődöm és önző kijelentése: „Utánam az özönvíz!”
Róma arra befolyásolta a királyokat és az uralkodó osztályokat – kihasználva féltékenységüket –, hogy a népet leigázottságban tartsák. Tudta jól, hogy az állam így meggyöngül. Ezzel az volt a célja, hogy mind a hatalmasságokat, mind a népet szolgaságban tartsa. Világosan látta, hogy az emberek rabszolgasorba döntéséhez a lelküket kell láncra verni, és a legbiztosabban úgy tudja megakadályozni e fogságból való menekülésüket, hogy a szabadságra alkalmatlanná teszi őket. Az erkölcsi lealacsonyodás ezerszer szörnyűbb volt, mint a Róma politikájával járó fizikai szenvedés. A Bibliától megfosztott, a szenteskedő, önző tanításokra szorítkozó nép tudatlanságba és babonába burkolózott, és erkölcstelenségbe süllyedt, olyannyira, hogy teljesen alkalmatlan volt az önkormányzatra.
De mindennek a kimenetele merőben más lett, mint amit Róma célul tűzött ki. Erőfeszítései nyomán a tömegek nem a dogmák vak kiszolgálói, hanem hitetlenek lettek. A katolicizmust – mint papi mesterkedést – megvetették. Nyomorúságos helyzetükért a papságot is felelősnek tartották.
Róma hamis színben tüntette fel Isten jellemét, eltorzította kívánalmait. Az emberek elvetették mind a Bibliát, mind Szerzőjét. Róma azt kívánta, hogy az emberek vakon higgyenek dogmáiban. Azt színlelte, hogy a Szentírás szentesítette e dogmákat. Ennek következményeként Voltaire és társai Isten Szavát teljes egészében félredobták, és a hitetlenség mérgét mindenütt elhintették. Róma vassarkával széttaposta a népet. És most a megalázott tömegek a zsarnokságtól visszarettenve leráztak minden korlátot. GC 282 Elkeseredve a megtévesztésen, amelynek oly sokáig hódoltak, a hamissággal együtt az igazságot is elvetették.
A forradalom kezdetén a király megengedte, hogy a nép képviselőinek száma meghaladja a nemesség és a papság képviselőinek együttes létszámát. A hatalom mérlege tehát a nép javára billent. A nép azonban nem volt felkészülve arra, hogy ezzel a hatalommal bölcsen és mértéktartóan éljen. Elhatározták, hogy az elszenvedett igazságtalanságok felszámolására újjászervezik a társadalmat.
A meggyalázott tömegek lelke tele volt régóta halmozódó keserű emlékekkel. Úgy döntöttek, hogy erőszakkal változtatnak a már elviselhetetlenné vált gyötrelmes helyzeten, és bosszút állnak azokon, akiket szenvedésük forrásának tartottak. Az elnyomottak tettekké formálták azt a leckét, amelyet a zsarnokság idején tanultak, és elnyomóik elnyomóivá lettek.
Ahol Franciaország a reformáció kezdetén a katolicizmus befolyására felállította az első máglyát, ott állította fel a forradalom az első nyaktilót. Pontosan azon a helyen, ahol a XVI. században a protestáns hit első mártírjait elégették, a XVIII. században ott hullt le a nyaktiló első áldozatainak feje. Franciaország elvetette az evangéliumot, amely gyógyulást hozott volna neki. Mikor félrerügták Isten törvényének fékező hatását, kitűnt, hogy az emberek törvényei elégtelenek gátat vetni a szenvedélyek féktelen hullámverésének. A nemzet így romlásba és felfordulásba rohant. A Biblia ellen vívott háború olyan kort vezetett be, amit rémuralomnak neveznek. Száműzték az emberek otthonából és szívükből a békét és a boldogságot. Senki sem volt biztonságban. Aki ma diadalt ült, holnap már gyanúba keverhették, halálra ítélhették. Teljesen az erőszak és vérszomj tartotta markában a gyeplőt. GC 283
A király, a papság és a nemesség kénytelen volt elviselni egy felindult nép haragját. A nép bosszúszomját fokozta a király kivégzése. És azok, akik elrendelték megölését, nemsokára követték a vérpadon. Mindenkit ki akartak végezni, aki a forradalom ellenzésével gyanúsítható volt. A börtönök zsúfolásig megteltek. Egy ízben több mint kétszázezer embert tartottak fogva. Franciaország a szembenálló tömegek hatalmas csataterévé vált. És hogy még nagyobb legyen a nyomorúság, a nemzet hosszú és kétségbeejtő háborúba bonyolódott Európa nagyhatalmaival. „Az ország a csőd szélén állt. A csapatok hangoskodva követelték zsoldjuk ki nem fizetett hátralékát. A párizsiak éheztek, a tartományokat banditák tarolták le, és az anarchiában és féktelenségben majdnem megsemmisült a civilizáció.”
A nép túlságosan jól megtanulta a kegyetlenségnek és a kínzásnak azt a leckéjét, amelyet Róma oly nagy igyekezettel tanított. És eljött a megtorlás napja. Most azonban nem Jézus követőit vetették börtönbe és hurcolták máglyára. Őket már régen elpusztították vagy száműzték. A könyörtelen Róma most érezte azoknak a szörnyű hatalmát, akiket ő tanított meg a véres cselekedetekben gyönyörködni. „Az üldözés, amelyet Franciaország papsága oly hosszú időn át folytatott, most nagy súllyal ütött vissza. A kivégzőhelyek vöröslöttek a papok vérétől. A gályák és börtönök, amelyek egykor hugenottákkal voltak tele, most megteltek az üldözőikkel. Római katolikus papok, a gálya padjaihoz láncolva, keményen evezve »élvezhették« azt a szenvedést, amelyet egyházuk oly bőségesen osztogatott a nemes eretnekeknek.” GC 284
„Aztán eljöttek azok a napok, amikor a legbarbárabb törvényszékek a legbarbárabb ítéleteket hozták, amikor senki sem köszönthette a szomszédját, sem nem imádkozhatott vele anélkül, hogy ne kockáztatná, hogy ezzel halálos gaztettet követ el. Amikor a besúgók minden zugot bejártak, amikor minden reggel működésbe lépett a guillotine [nyaktiló], amikor a börtönök túlzsúfoltak voltak, mint a rabszolgaszállító hajók raktere, amikor a vér patakokban ömlött a Szajnába… Áldozatokkal tele szekerek érkeztek Párizs utcáin át a meghatározott helyre, és a helytartók, akiket az állami bizottságok küldtek az ország kerületeibe, olyan kegyetlenkedéseket végeztek, amilyeneket még Párizs sem ismert. Gyilkos buzgóságukat még a guillotine sem elégítette ki. Ágyúgólyóval kaszálták le az áldozatok hosszú sorait. Az emberekkel tele hajókba lékeket ütöttek, így süllyesztették el azokat. Lyon pusztasággá változott. Arrasban a raboktól megtagadták még a gyors halál kegyelmét is. A Loire-folyó mentén, Saumurtól egészen a tengerig, hollók és egyéb vérengző madarak fellege szállt, hogy lakmározzanak a szörnyű ölelésben heverő mezítelen holttestekből. A kivégzők nem voltak tekintettel sem nemre, sem korra. Ez a szégyentelen kormány sok száz fiút és leányt legyilkoltatott, akik még nem érték meg a 17. életévüket sem. Az anyjuk kezéből kitépett csecsemőket a jakobinusok szuronyaik élére hányták. Tíz éven át rengetegen pusztultak el.” (Az idézetek eredetét lásd a függelék 29. és 30. dokumentumainál.)
Minden úgy történt, ahogyan Sátán akarta. Az volt a célja a századok hosszú során át, hogy megtévessze az embereket. Következetesen arra törekszik, hogy bajt, fájdalmat és szenvedést okozzon; Isten keze munkáját eltorzítsa és beszennyezze; a jóságos és szerető Isten tervét elrontsa. Majd mesterkedéseivel elvakítja az embert, és ráveszi arra, hogy azért, amit ő csinált, Istent hibáztassa, mintha a szenvedést a Teremtő akarta volna. GC 285 Amikor pedig az ördögi lelkülettől eldurvult emberek megszabadulnak fogságából, túlzásokra és kegyetlenségre ösztönzi őket.
Amikor a tévelygés egyik megjelenési formája lelepleződik, Sátán csupán más álarc alá rejti azt, és a tömegek éppoly mohón fogadják el, mint azelőtt. Amikor az emberek felismerték Róma félrevezető szándékát, és Sátán nem tudta általa rávenni őket Isten törvényének áthágására, el akarta hitetni velük, hogy minden vallás csalás, a Biblia pedig mese.
„Vajha figyelmeztél volna parancsolataimra! Olyan volna békességed, mint a folyóvíz, és igazságod, mint a tenger habja… Nincs békesség, így szól az Úr, az istenteleneknek! …Aki pedig hallgat engem, lakozik bátorságosan, és csendes lesz a gonosznak félelmétől.” (Ésa 48,18.22; Péld 1,33) Csak az az ember lehet igazán szabad, aki megtartja Isten törvényét.
A hitetlenek és a hitszegők ellenzik és kifogásolják Isten törvényét; de befolyásuk világossá teszi, hogy az ember jóléte az Isten törvényének való engedelmesség függvénye. Aki nem akarja megtanulni a leckét Isten könyvéből, annak meg kell tanulnia a népek történelméből.
Amikor Sátán a katolikus egyház által letérítette az embereket az engedelmesség útjáról, munkáját olyan jól álcázta, hogy a következményként jelentkező erkölcsi bukás és szenvedés nem a törvényszegés következményének látszott. Isten Lelke olyan mértékben ellensúlyozta Sátán befolyását, hogy szándékai nem valósulhattak meg teljesen. Az emberek nem vezették vissza az okból az okozatot, és nem ismerték fel szenvedéseik forrását.
GC 286 A forradalom idején a Nemzeti Tanács hivatalosan érvénytelennek nyilvánította Isten törvényét. A forradalmat követő zavargások mindenki előtt leleplezték, hogy mi volt az az ok, amely kiváltotta ezt az okozatot.
Mikor Franciaország nyilvánosan is elvetette Istent és a Bibliát, a gonosz emberek és a sötétség szellemei ujjongtak, hogy végre elérték a rég óhajtott célt – egy olyan országot, amely lerázta Isten törvényének fékező hatalmát. „Mivel a gonoszságot nem azon nyomban érte utol a büntetés, az emberek egyre merészebben gonoszkodtak.” (Préd 8,11) A méltányos és igazságos törvény megrontása mégis elkerülhetetlenül boldogtalanságra és romlásra vezet. Bár nem érték utol őket azonnal a büntetések, gonoszságuk mégis biztos léptekkel előkészítette romlásukat. Évszázados hitehagyás és bűnözés gyűjtötte a haragot a megtorlás, a harag napjára, s mikor betelt Isten megvetőinek gonoszsága, későn jöttek rá, milyen félelmetes végére járni az isteni türelemnek. Isten csaknem teljesen visszavonta Lelke csillapító hatalmát, amely határt szab Sátán irgalmatlanságának, akinek az emberek nyomorúsága az egyedüli gyönyörűsége, így az kénye-kedve szerint tehetett, amit akart. Akik a lázadás szolgálatát választották, azokat Isten magukra hagyta, hogy arassák le vetésüket, míg az ország meg nem telt olyan bűntettekkel, amelyek túl szörnyűek ahhoz, hogy a toll leírja azokat. Borzalmas kiáltás hallatszott a pusztává tett vidékekről és a tönkretett városokból – a legkeservesebb gyötrelem kiáltása. Franciaország meg lett rázva – mintha földrengés rázta volna –, mindent földre sújtott az az istentelen kéz, amely már régen az Isten törvénye ellen támadt. Igazat mondott a bölcs: „Bár meghosszabbítja életét a bűnös, aki százszor is vétkezik; mégis tudom én, hogy az istenfélőknek lészen jól dolguk, akik az Ő orcáját félik; a hitetlennek pedig nem lesz jó dolga.” (Péld 11,5; Préd 8,12–13) „Gyűlölték a bölcsességet, és az Úrnak félelmét nem választották… Esznek azért az ő útjuknak gyümölcséből, és az ő tanácsukból megelégednek.” (Péld 1,29.31). GC 287
Isten hűséges tanúbizonyságainak, akiket „a mélységből feljövő” istenkáromló hatalom megölt, nem kellett sokáig csendben maradniuk. „Három és fél nap múlva életnek lelke adaték Istentől őbeléjük, és lábaikra állának: és nagy félelem esék azokra, akik őket nézik vala.” (Jel 11,11) 1793-ban a Francia Nemzetgyűlés elfogadta azokat a rendeleteket, amelyek eltörölték a keresztény vallást, és elvették a Bibliát. Ugyanez a testület három és fél évvel később elfogadta azt a határozatot, amely érvénytelenítette ezeket a rendeleteket, azaz engedélyezte a Szentírást. A világ megdöbbent azoknak a súlyos bűncselekményeknek a láttán, amelyek a szent kinyilatkoztatások elvetésének következményei voltak. Az emberek felismerték az Istenbe és Igéjébe – az erény és erkölcsösség alapjába – vetett hit szükségességét. Így szól az Úr: „Kit káromoltál és szidalmazál, és ki ellen emeltél szót, hogy oly magasra látsz? Izrael Szentje ellen!” (Ésa 37,23) „Azért ímé, megismertetem velük ezúttal, megismertetem velük az én kezemet és hatalmamat, és megtudják, hogy az Úr az én nevem.” (Jer 16,21)
A két tanúbizonyságról a próféta ezt is kijelenti: „És hallának nagy szózatot az égből, amely ezt mondja vala nékik: Jöjjetek fel ide! És felmenének az égbe felhőben, és láták őket az ő ellenségeik.” (Jel 11,12) Amióta Franciaország háborút indított Isten két tanúbizonysága ellen, azóta e tanúbizonyságok olyan megbecsülésben részesülnek, mint soha azelőtt. 1804-ben megalakult a Brit és Külföldi Bibliatársulat. Ezt hasonló szervezetek követték, számos európai fiókintézménnyel. 1816-ban létrejött az Amerikai Bibliatársulat. A Brit Bibliatársulat megalakulásáig a Biblia ötven nyelven jelent meg. Azóta sok száz nyelvre és nyelvjárásra lefordították.
Az 1792-es évet megelőző ötven év során a külmisszió nem sok figyelmet kapott. Nem alakultak új egyesületek, és csak kevés egyház tett erőfeszítéseket arra, hogy a kereszténységet pogány országokban terjessze. GC 288 A XVIII. század vége felé azonban nagy változás történt. Sokan elégedetlenek lettek a racionalizmus következményeivel, és felismerték, hogy szükség van mennyei kinyilatkoztatásra és tapasztalatokon alapuló vallásra. Ettől kezdve a külmisszió rendkívüli fejlődésnek indult.
A nyomtatás tökéletesítése lendületet adott a Biblia terjesztésének. A különböző országok közötti érintkezési lehetőségek növekedése, az előítélet és a nemzeti elzárkózás emelte ősi válaszfalak leomlása és a római pápa világi hatalmának elvesztése utat nyitott Isten Igéje előtt. Néhány évig a Bibliát korlátozás nélkül árulták Róma utcáin, és most már eljutott a benépesült földgolyó minden részébe. Emberek milliói fogtak össze a Biblia elleni harcban, de annyira eredménytelenül, hogy ahol korábban száz volt, most tízezer, sőt százezer példány van Isten könyvéből. Az egyik korai reformátornak a keresztény egyházról mondott szavai szerint „a Biblia olyan üllő, amely már sok kalapácsot elkoptatott”. Így szól az Úr: „Egy ellened készült fegyver sem lesz jó szerencsés, és minden nyelvet, mely ellened perbe száll, kárhoztatsz.” (Ésa 54,17)
„Istenünk beszéde mindörökre megmarad! …Minden Ő végzése tökéletes. Megingathatatlanok örökké és mindvégig; hívségből és egyenességből származottak.” (Ésa 40,8; Zsolt 111,7–8) Ami emberi tekintélyen alapszik, meghiúsul, de ami Isten változhatatlan szavának sziklájára épül, örökké megáll.